Na jó, egy kicsit csaltunk. De hát már olyan régóta akartunk látni egy jó filmet, ami visszaadja hitünket és segít végigmenni a cetlik által kikövezett úton, mely körömlakkal van kifugázva! Igen, kiszedtük a dobozkából. Én nem olvastam egyik könyvet se, így szerencsére nem voltak elvárásaim. Természetesen ezt a hiányosságomat pótolni fogom ezek után!

A Da Vinci kód ismert főszereplője Robert Langdon professzor (az imádott Tom Hanks), a szimbólumkutatás elismert szakértője most a történelem leghatalmasabb földalatti szerevezete ellen veszi fel a harcot. Az illuminátus rendet 1776-ban Adam Weishaupt, az egyházjog professzora alapította. Ezután furcsa, hogy a rend célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az emberek feletti uralmat feleslegessé tegye. A politika zsarnokságtól és babonáktól való megtisztítása során a katolikus hagyományoktól független megvalósításért szerveződtek. Ezek az illumitásusok ismét feléledtek (1785-ben ugyan betiltották őket, de a mai napig hisznek benne, hogy még mindig tevékenykednek) és ebben a filmben szálltak szembe az elnyomó katolikus egyházzal. Robert Langdon a Vatikánon és Rómán keresztül üldözte őket hátrahagyott jeleik alapján, melyből egy egészen izgalmas film kerekedett. A pápa halála, a konklávé összehívása, a vatikáni jelenetek egy sokak számára ismeretlen világba nyújtanak betekintést – és még a levéltárba is eljuthatunk.

Jaj. Sokszor beszéltünk arról, hogy azokról a filmekről a legnehezebb írni, amiket szerettünk. Én ezt szerettem, izgultam rajta – bár nem kellett volna, hiszen nekünk van okostelefonunk, nem kellett elmennünk a levéltárba azért, hogy megmondjuk, hol találják a következő bíborost. Kindor beütötte „Róma, Bernini, víz”, aztán már adta is ki a helyszínt. 5 percet vártunk mire Robertnek is eszébe jutott a megoldás, de valószínűleg a levéltáras jelenet és a hihetetlen lexikális tudása sokkal izgalmasabbá tette a filmet.

Ez egy tipikusan olyan film, ami önmagában is izgalmas, de azt hiszem nem élhetne a zene nélkül. A kettő együtt olyan egyveleget alkot, mely együtt teszi feledhetetlenné az élményt. A zene monumentális – mint a székesegyhézak és a Szent Péter tér –,mély – mint a katakombák –, megfoghatatlan és titokzatos – mint az illuminátusok. A vegyes kórus, a pattogóan változó zene folyamatos feszültséget tart fenn a hallgatóban, szinte érzed a múló idő súlyát és a rossz közeledését. Köszönjük Hans, köszönjük Ron. Ismét jó párost alkottatok!

Szeretnénk élőben hallani? Naná! Már alig várom!

Eredeti cím: Angels & Demons

Rendezte: Ron Howard

Év: 2009

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Nagyon örültem ennek a filmnek, amikor kihúztuk! A lelki szemeim előtt megjelent egy labrador, ami lógó nyelvvel fut végig egy virágos mezőn. Mindig aranyos, ragaszkodó, a családot megmenti és a kisfiú legjobb barátja. Hát nem így lett. A filmben nem volt egy kutya sem, ellenben a rendőrséget robotokkal erősítették meg. Kemény sorok következnek!

A várva-várt katartikus, kötelező cuki állatos megváltás elmaradt. A film egy olyan korban játszódik, mikor a bűnözés már csak robotok segítségével állítható meg. Egy cég azzal foglalkozott, hogy ezen mesterséges intelligenciával ellátott robotokat fejlessze és gyártsa le a rendőrség számára, melyek szinte teljesen visszaszorították a bűnözők rossz vágyait, hiszen sose győzhettek. A robotokat a Gettó milliomos indiai győztes fiúja fejlesztette ki, aki valószínűleg a nyereményéből jutott el Amerikába. Ám neki nagyobb vágya volt ezeknél az örző-védő masináknál az, hogy egy emberi robotot alkosson. Meg is csinálta a programot, majd egy leselejtezett ( a „22-es”) robotot bedobott a kocsijába. Igen ám, de közben azért a rosszfiúk se tétlenkedtek. Nekik ettől függetlenül bűnözniük kell, így közben kitalálták, hogy elrabolják kicsi milliomosunkat és egy robotot építtetnek vele. Igazán egyszerű karakterek, nulla emberi ösztönnel, és a világ legidegesítőbb kinézetű és hangú lánya végül szert tesznek 22-re a rablás során. Ő lesz Chappie. A robotka az új programmal a fejében szépen növekszik. Megtanulja a különböző tárgyak neveit, bájosan ismerkedik a világgal, hiszen ő még egy gyerek. Megtanítják lőni és még számos gyermeki játékra, ám Chappie érzi, hogy valami nincs rendben. A rendőrség lefüleli, hogy egy robot átállt a rossz oldalra, így Hugh Jackman vezetésével háborút indítanak ellene. Itt pattant el nálam a cérna. Mikor észrevettem, hogy ez a film még mindig megy, akkor már éppen az utolsó percekben jártunk. Nem mondom el mi lett a film vége, pedig nagyon kikívánkozik. Mondanám, hogy nézzétek meg, de nem akarok ellenségeket. Főleg robotokat nem.

Neill Blomkamp nevét nem ismertem, de a District 9 című filmet láttam. Hát Neill, elég mélyrepülésbe kezdtél. Sajnálom.

A zene. Igazán robotosra sikerült! Kicsit eszünkbe is jutott róla a Tom Cruise féle Világok harca, ahol a jó mély, kürt hatású hangok uralkodnak el a filmen. Ez nem egy Cápa volt két jól eltalált hanggal,ellenben ez csak egy mély hang volt. Egy, mély hang. Na ebben a filmzene bővelkedik. De ettől még szerintem szar nem jó. Idegesítő, zavaró, és nem összeegyeztethető a kedves labradorral. Nem mondom, vannak benne jobb részek, kicsit érezhető rajta a jellemzően grandiózus blockbusters zene (Hans ebben eléggé a toppon van), de mégis a filmhez megálmodott zenei világ ezt feledteti.

Valahogy a film egy katyvasz lett sok nem összeillő részlettel – a film címe, a zene és az idegesítő szőke csaj. Totális csalódás.

Szeretnénk élőben hallani? Köszönöm, de biztos nem.

Eredeti cím: Chappie

Rendező: Neill Blomkamp

Év: 2015

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

A kapcsolatom a Da Vinci kóddal leginkább a hullámvasúthoz hasonlítható. 2005 környékén olvastam a könyvet a gimi utolsó évében. Nagyon tetszett a sok száraz tananyag után. Ekkor már rég olvastam olyan könyvet, amit nehezen vagy egyáltalán nem tudtam letenni, de ez annyira izgi volt, hogy utána befaltam még 3-4 Dan Brown könyvet. És ezután történt, hogy beültem a moziba megnézni a filmet. Sima libának tűnt a dolog, hiszen a könyv izgi volt és láttam, hogy a film jó kezekbe került, Tom Hanks-ről már nem is beszélve! Iszonyatos nagy csalódás volt. Aztán 2014 nyarán elmentem a Margitszigeti Nagyszínpadra a Budafoki Dohnányi Zenekar filmzenés estjét meghallgatni. A második részben adták le a Da Vinci kód zenéjét és annyira magával ragadott, hogy elkezdtem bőgni, mint egy kisbaba. Alig bírtam abba hagyni, ami azért ciki, így a tömeg kelős közepén. A rengeteg sok jó filmzene között, ez volt nálam a non plus ultra. Meg sem lepődtem, amikor rákeresve láttam, hogy Hans Zimmer szorította össze a mellkasom.

De most térjünk is vissza a filmre. Miért is volt ez nekem csalódás? Nem akarok ilyen klisékbe belemenni, mint:

-  könyvet nem tudnak jól adaptálni

-  vagy aki először a könyvet olvasta, aztán nézte meg a filmet, annak a film biztos nem fog tetszeni

-  vagy az a baj, hogy a karaktereket nem így képzeltem el, blablabla…

Nem erről van szó. Rengeteg ellenpéldát tudnék felsorolni cáfolatként, de ez a film nem tartozik közéjük. A könyv azért letehetetlen, mert az 500 oldal szerkezetileg úgy van pár oldalas fejezetekre bontva, hogy mindegyik végén van valami csavar, vagy valami új, izgalmas információ, amiért az ember „na jó, csak még egy fejezetet!” felkiáltással tovább lapoz.  Ha ezeket a fordulatokat előre tudva ül be a moziba az ember nem is készül arra, hogy meglepetés éri. Mégis meglepődtem, csak nem a kellemes formájában.

Végig azt éreztem a film alatt, hogy el vannak csúszva a hangsúlyok. Ahol a könyv éppen az izgalom tetőfokára hágott, afölött a film finoman átsiklott. A mai napig nem tudom a pontos okát, mert nem hagytak ki semmi fontosat a filmből, mégis… Rossz a vágás? Vagy velem van a baj? Egyik barátnőmmel néztük meg a moziban, aki nem olvasta a könyvet és neki még annyira sem tetszett a film, mint nekem. Majdnem 3 órás eposzról beszélünk és az a probléma, hogy ez a „morzsákat felcsipegetve jutunk el a mézeskalács házig” szindróma baromi fárasztó lett az első óra után. Egyszerűen az embert már a 28. elrejtett nyom nem tudja lázba hozni, főleg ha azt ezredszerre is felismeréstől csillogó, elszánt tekintettek sulykolják belénk hirtelen közelikkel. Amit viszont kézzel foghatóan fel tudok mutatni hibának, az Audrey Tautou személyesen. Engem az ő ripacskodása kifejezetten irritált, pedig nagyon alternatív-művészpalánta tinikoromban én is Lakótársat keressünk!-ön és Amélie-n szocializálódtam, de ez a szerep borzasztóan nem állt jól neki és elképesztően idegesítő lett a végeredmény. De Tom Hanks-et még mindig nagyon szeretjük!

Ami messze-messze a legértékesebb ajándéka a filmnek, az a zenéje. Oké, elismerem, hogy itt-ott már giccskategória, de én még mindig szívesen bedőlök, az ilyen játéknak. Megint a vonós szekció az, akik elérzékenyítenek minket, de olyan jó, amikor a nagy felismerés pillanatában robban a zene a kórussal megtoldva. Ezek azok a hidegrázós pillanatok, amiket az ember igényel, ha filmzenéről van szó. Bármikor szívesen meghallgatom, csak a filmet ne kelljen nézni hozzá. Ha valaki esetleg kimaradt anno a Da Vinci kód hype-ból, akkor inkább azt tanácsolom, hogy rakja be Hans Zimmer alkotását és csapja fel hozzá a könyvet. Ez a legjobb kombináció a film-zene-könyv triumvirátusból.

Szeretnénk élőben hallani? Naná! Rázzon a hideg, csorduljanak túl a könnycsatornák!

Eredeti cím: The Da Vinci Code

Rendezte: Ron Howard

Év: 2006

Zene: Hans Zimmer

IMDB itt.

Örökre bánni fogjuk, hogy másfél óra után kapcsoltuk ki és nem előbb. Ez nem vicc. Ez mazochizmus. Alapvetően két és fél órát kellett volna túlélni ebből a borzalomból, de elmúltak már azok idők, amikor úgy éreztük miénk a világ összes ideje. Öregek vagyunk már ehhez. És mi volt vele a gond? (sóhaj...)

Nem fogom elmesélni a történetet, mert akinek van internet hozzáférése, az beüti a wikipédiába és kész. Nekünk is használnunk kellett, mert egy büdös szót nem értettünk a filmből. Időrendi sorrendbe fűzött képsorok, amiket semmiféle logika nem köt össze. Egy idő után már fáradtak voltunk egymást kérdezni, hogy most mi van? A másik fontos probléma: ennyi visszataszító, idegesítő, nyámnyila, gyáva faszit és aljas, szarkeverő némbert még életemben nem láttam egyszerre. És akkor most szimpatizálni kéne valakivel? Esküszöm, azért kezdtünk el szurkolni, hogy a katolikusok és a hugenották öljék egymást halomra és legyen már vége! Húsz millió eurós büdzsé. Nem mondom, ahhoz képest, hogy európai koprodukció látványos volt. Szép ruhák meg minden. Csak ne szólaltak volna meg inkább a viselőik. Jah, és egy kis megjegyzés a készítők felé: az indokolatlanul sok erőszakos szexjelenettől nem lesz hiteles egy középkori történelmi film. De most komolyan! Mintha a jelentek közti történeti hiányokat csöcsökkel és seggekkel próbálták volna meg áthidalni. Hát nem sikerült. Ez nem a Spartacus. Annak legalább van stílusa. Ennek csak túl hosszúra nyújtott terjedelme van.

Újabb ikertornyok az életünkben: Artúr király - IV. Henrik. Most ebből biztos azt szűritek le, hogy sekélyesek vagyunk a történeti értékek közvetítő filmek iránt. Pedig kifejezetten szeretjük őket. A jókat. Ezek nem azok.

Nem tudok a zenéről nyilatkozni, mert annyira felment bennem a pumpa a film miatt, hogy elöntötte a vér az agyamat és a dobhártyáimat egyaránt. Hallgassátok meg, ha gondoljátok. Én is belehallgattam most. Egész jó. Kár érte.

Utóirat: Evikének, a mi kis cicánknak  annyira tetszett ez a movie, hogy legmélyebb álmából felébredve tűntetőleg hátat fordított a tévének. Szólásszabadság van és teljes egyetértés.

Szeretnénk élőben hallani? Nem tom, nem érdekel. Jó válasz?

Eredeti cím: Henri 4

Rendezte: Jo Baier

Év: 2010

Zene: Henry Jackman és Hans Zimmer

IMDB itt.

„Jobb félni, mint megijedni!” Valószínűleg ez a közhely lehetett a vezérfonal a film készítőinél, mert miután végig kukucskáltuk a takaró alól ezt az immár klasszikussá vált darabot, rájöttünk, hogy kifejezetten ijesztő rész csak alig-alig van benne. Az első pár perces jelenet azért rendesen belénk állította az ideget, de utána tulajdonképpen egy izgalmas oknyomozó riporteri történetet kapunk, aminek persze még sose volt ekkora tétje, főleg nem ilyen rövid határidővel: 7 nap múlva betorzult arccal meghalsz. Ennyi. De hogy miért? És kicsoda? És honnan tudja a számom? Ezekre a kérdésekre próbál meg választ találni a főszereplőnk, Naomi Watts, aki inkább riporternek jó, mint anyának.

Ami a Körben iszonyatosan erős, az a fullasztó atmoszféra. A színvilág, a folyamatos eső és a zombiként viselkedő karikás szemű emberek persze egy kicsit elcsépelt eszköztárra utalnak, de még mindig hatásosak azt kell, hogy mondjam. Mi féltünk. Ennyi idő után is paráztunk, pedig tudtuk, hogy senki nem fog állni a becsukodó hűtőajtó mögött és senki nem ugrik ki a szekrényből! De azért készültünk rá!

Ahogy anno a Blair Witch Project divatba hozta a handycam-es horrorokat, úgy a Kör a gyerekkel való ijesztgetést. Nemcsak a kútból kimászó kiscsajra gondolok, hanem a főszereplő vámpír kinézetű kisfiára. A legrémítőbb, hogy ő a legfelnőttebb karakter az összes közül és ettől csak még jobban erősödik bennem a gyanú, hogy ő egy vámpírgyerek, aki már 1000 éve ebbe a testbe ragadt! A kölykökkel való paráztatás persze nem saját ötlet. Ez egy japán horror szőke szereplőkkel leforgatott remake-je, amiért most nem fogunk haragudni, mert a beleölt sok-sok millió dollár és minőségi szakértelem megtérülni látszott a film alatt. Minden húsz Zs-kategóriás horrorra jut egy, ami fent marad az örökkévalóságnak. Ez a film a ritka kivételek közé tartozik (nem úgy, mint a második része).

Hans sokoldalúságát bizonyítja, hogy elvállalt egy tőle ennyire távol álló műfajú filmet és a zsenialitását igazolja mennyire jól helyt állt ebben a feladatban. Itt kifejezetten nagy szerep jut a zenének, hiszen akkor is félnie kell a nézőnek, mikor tulajdonképpen nem is történik vizuálisan semmi rémisztő. A vonósok kapják a főszerepet: bőgnek a bőgők és sírnak a hegedűk rendesen. Mintha a mi idegszálainkon húznák a lószőrt, a szemem is elkezdett tikkelni egy idő után. Tökéletes iskola példája annak, hogyha kicserélnénk a zenét mondjuk a Miss Daisy sofőrjének zenéjével egy teljesen értelmetlen filmet kapnánk végül. A zenéje nélkül ez a film, nem lenne képes működni ilyen hatásfokon.

Részemről enyhe nosztalgia játszik közre abban, hogy ennyire szeretem még mindig a Kört - hiszen még tinédzserként lógtunk be a moziba rá. Lehet, hogy a jövő generáció már csak röhögni fog az óriás bunkófonnak kinéző vonalas telefonon és értetlenül szemléli majd a kazettákat, de én sose felejtem el, ahogy félelemtől remegő szájjal meredtünk az izzadó tévére a terem sötétjében.

Szeretnénk élőben hallani? Ha végig vesszük az érzelmek teljes skáláját, akkor a félelmet se hagyjuk ki!

Eredeti cím: The ring

Rendezte: Gore Verbinski

Év: 2002

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Ismételten kihúztunk el filmet, ami nekem való volt – lehetett kutakodni utána. Mit ne mondjak, eleinte kissé döcögősen indult be a film, de miután Kindor egy szuper körmöt varázsolt nekem, máris szebb lett a világ. És a vége? Láttunk egy drámát, mely egyben egy dokumentumfilm is.

És ki volt David Frost? Ő többek között brit műsorvezető és újságíró, aki politikai szatirikus műsorával vált a televíziózás kultikus személyévé. Ám a showbiznisz világsztárjaival készített interjúi nem elégítették ki teljesen, így amikor meghallotta Nixon lemondását, mert nagyot álmodni: Egy jó kis Nixon interjút.

Na és innentől már a filmmé a főszerep! Négy alkalommal, 2 órára találkozott az USA leköszönő elnökével 1977-ben. A stábot és az előkészületeket kölcsönökből és saját pénzéből állta, mivel egyik TV csatorna se volt kíváncsi az interjú sorozatra – később persze hírtörténet legnézettebb műsora lett. Fontos megemlíteni a filmről, hogy a sztori bármennyire nem tűnik izgalmasnak, mégis odabilincseli az embert a televízió elé. Bár Nixon alábecsülte Frost-ot, hosszú, nyakatekert monológjaival igazi, vérbeli politikusként harcolt, mégis végül „hősi halált halt”.

A színészek fantasztikusak és a David Frost-ot megformáló Michael Sheen pedig annyira jó pasi volt ebben a filmben, hogy a Volturi klán tagjaként már nem is menő. 

Maga a film olyannyira izgalmas volt, hogy őszintén szólva sokszor a zenére nem is figyeltem, DE amikor igen, akkor teljesen letaglózott. Ha meg kellene fogalmaznom milyen is volt, akkor azt mondanám, hogy izgalmas, politikai zene. Érzed végig, hogy itt valami nagy botrány van kialakulóban, zörögnek a mappák, ketyeg az óra, a hatalom pedig nem ússza meg – a nép ítéletet mond. Hans egy egészen másik arcát mutatta meg ezzel a filmzenével, azt hiszem ez most egy jó kis kihívás volt neki is. De figyelj Hans, nagyon jól csináltad!

Még azért megemlíteném, hogy Ron Howard rendező és Hans Zimmer számos alkalommal dolgoztak már együtt. Ilyen filmek például: A dilemma, Lánglovagok, Hajsza a győzelemért, A Da Vinci-kód, Angyalok és Démonok. Bár a film hatalmas sikert aratott, Oscar bácsi végül nem jött.

Szeretnénk hallani élőben? Inkább újra megnézem a filmet miatta.

Eredeti cím: Frost/Nixon

Rendezte: Ron Howard

Év: 2008

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Egy igazi visszaemlékezős film, egy kihagyhatatlan Baldwin-nal. Ahogy gyermekként jó volt egy álomvilágba menekülni, ezt sokszor megtennénk felnőttként is – de már sokkal bonyolultabb, szinte lehetetlen.

Na de kanyarodjunk vissza a filmre. Bobby (a kis Elijah Wood) és testvére Mike egy új városba költöznek, ahol édesanyjuk új férjével élnek együtt. Életük új szereplője megköveteli tőlük a „Király” becenevet, mely azonban szöges ellentétben áll viselkedésével. Annyira király ez a csávó, hogy képes egy 8 éves forma gyereket molesztálni és egy kutyát szinte halálra verni – a gyerekek mégsem mondtak semmit az anyukájuknak, hogy ne rontsák el a boldogságát. A rendező Richard Donner olyan jól érzékeltette a negatív szereplőt, hogy már azelőtt utáltuk, mielőtt bármit csinált volna – ugyanis az arcát a film nagy részében nem is mutatták. Na, és mi a Radio Flyer? Egy kis piros négykerekű kocsi, ami elrepíti őket a világukba, ahol a gyerekeket nem bántja senki.

Azt tudjuk, hogy volt valaki a városban, aki épített valamilyen repülőt, amivel valahova elrepült a dombról. Ezen felbátorodva a két testvér szintén épített egy repülőt Radio Flyer felhasználásával, ami amúgy jól nézett ki. A mostohaapa elől menekülve Bobby és Mike elmentek arra a bizonyos helyre ahonnan fel lehet szállni és Mike elrepült saját tákolmányukkal. Mike sok képeslapot küldött családjának.

Ennyi.

Nem tudjuk mi történt pontosan. Tényleg elrepült? Tényleg elérte az álomvilágát? A megfejtéseket kommentben várjuk!

A film zenéje mesébe illő, a két elszánt, életvidám gyermek valódi álomvilágába kalauzol el minket. Ám nem csak ezt mutatja meg, hanem azt a hihetetlen erőt és kitartást is, amivel ezt a helyzetet végig csinálták. Le a kalappal a gyermekek előtt, hogy meg tudták őrizni így is gyermeki ártatlanságukat.

Szeretnénk hallani élőben? Csinált már jobbat is Hans.

Eredeti cím: Radio Flyer

Rendezte: Richard Donner

Év:1992

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Ezt persze nem úgy kell érteni, na! Mi az ágyon ülünk, lakkozunk, megy a quilling, a csoki, a popcorn, miegymás. Aztán húzunk, nézünk, majd ha meglátjuk a nevét, sikítunk - csak olyan csajosan. Hát ezeket az izgalmakat vetette virtuális papírra a Roboraptor blog, amit itt olvashattok el. Ő pedig Evetke, aki a cédulák állapotáért felelős manager.

Nem, ez nem egy drogprevenciós kisfilm címe. Ez egy film, amit nem igazán tudtam értelmezni és ezt mindjárt ki is fejtem nektek. Az első 10 percben kirajzolódik előttünk főszereplőnk (Harrison Ford) jelleme. Egy tipikus, hátra zselézett hajú sztárügyvéd, baromi drága lakással, feleséggel, egy gyerekkel. Sajnálatunkra legnagyobb problémája az, hogy rossz étkezőasztalt szállítottak ki neki, nem pedig az, hogy jó emberekkel szúr ki a bíróságon vagy hogy csapnivaló apa. A 10. percben leugrik cigiért a boltba és beüt a végzet! Pont akkor rabolják ki a kis éjjel-nappait és főhősünk Henry bekap két lövést. Szóval a magyar cím már megint nem sikerült... Rövid kómát követően Henry magához tér és egy roppant találó venezuelai szappanopera csavarral kiderül, hogy nem emlékszik semmire, nem tud beszélni, mozogni, járni. Leginkább csak csorgatja a nyálát (tényleg!). Szanatóriumba kerül, újra tanul mindent. Minden filmbe kell egy montázs, ebbe is kapunk egyet a tolószéktől a sétabot elhagyásáig. És innentől kezdve nem értem a filmet. Egy teljesen új Henryt kapunk, aki semmilyen formában nem emlékeztett arra az antipatikus karakterre az elején. Hirtelen nem szereti a tojást, ami előtte a kedvence volt, tetszik neki az étkezőasztal, amit előtte utált. Már zselé se kell a hajára. Harrison Ford egy kisgyerek rácsodálkozásával tekint körbe a világra és válik teljesen új emberré. Na de hova tűnt a régi Henry? Azt is elfelejtettük minden mással. Na ez nekem nem csúszik le a torkomon. Nem hiszem, hogy csak és kizárólag az emlékeink határozzák meg, hogy milyen emberré válunk. Nem mondom nagy szerepe van benne, de ez már túl nagy hátraarc. Arról már nem beszélve, hogy olyan jelenetek követik egymást, ahol Henry olvasni tanul, majd a következő percben már visszamegy jogászkodni. Úgy, hogy nem emlékszik semmire. Tehát a tanulmányaira se. Logika? Merre vagy? Na itt én is kértem volna egy fejlövést.

Van egy dupla lemezes Hans Zimmer Greatest Hits-em, amin szerepel egy dal, amit első hallás után csak reflexszerűen mindig tovább tekertem. Most már filmhez tudom kötni ezt a szerzeményt. Kapunk egy kis 80as évek hangzást egy kis férfi lihegéssel köritve. Egy kis prüntyögés itt, kis basszustépés ott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy osztrák tv-sorozat zenéje, vagy egy NDK-s pornóé. A film is fura, a zenéje is fura. Kivéve egyet. Kár, hogy ez nem Hans nevéhez fűződik:

Szeretnénk élőben hallani? (Néma fejcsóválás a válasz.)

Eredeti cím: Regarding Henry

Rendezte: Mike Nichols

Év: 1991

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Egy általam nagyon kedvelt téma: a hegymászás. Emiatt jött el az a pillanat, hogy egy kicsit még a szokásosnál jobban is megpróbálok érdekeseket írni, jó?

A világ második legmagasabb hegye, neve a pakisztáni Karakorum hegységre utal, és egy 1856-os expedíció egyik tagjától, Thomas Montgomerie-től származik az elnevezés: Karakorum-2. Találkozhattok olyan nevekkel is, hogy Mount Goodwin Austen, Dapsan, Kechu, Ketu – na ilyenkor bólogassatok okosan, hiszen tudjátok már, hogy az is a K2. Ahhoz képest, hogy a csúcs 1856-ban került fel a térképekre, csak 1954-ben volt az első sikeres csúcshódítás (az Everestet 1953-ban mászták meg először). Bár „csak” a világ második legmagasabb csúcsa címet viseli, 8611 méteres magasságával, a K2-t „kegyetlen hegy” néven is ismerik. Szörnyű időjárása és meredek oldalai miatt eddig csupán 250-en mászták meg (Az Everestet több mint 2500-an). Eddig 64-en vesztették életüket a hegyen – 1986-ban 13-an, 2008-ban pedig egy nemzetközi expedíció 11 tagja. Magyar helymászó még nem járt a csúcson – de drukkolunk nekik innen a gép elől is!

Na most, hogy kicsit megismertétek a K2 történetét, a film talán érdekesebb lesz. A két főszereplő nagy haverok, együtt szoktak mászni. Egy bemelegítő hegymászáson összetalálkoznak egy másik csapattal, akik éppen K2 expedíciót szerveznek, de őket nem akarják bevenni a buliba. Este olyan helyen sátraznak, ahol ki vannak téve a lavinaveszélynek, de itt bukkan fel a bunkó, nagyképű „ki ha én nem” hegymászó, aki ezt totál leszarja – el is sodorja őket reggel egy lavina. Az így felszabadult 2 helyre éppen befér a rettentő rámenős Taylor, és a családját otthon hagyó Harold. A filmben számtalan tipikus hegymászófilmes karaktert sorakoztat fel, akik engem roppantul idegesítenek. Már az Everest című filmben is szerepet kapott az elvakult, nagypofájú mászó, aki attól még, hogy király csávó,de urambocsá’! Viselkedj már!  Én az első nap kikötöttem volna őket egy jó kis perec csomóval egy fához – ja, az arrafelé nincs fa. Ahogy minden hegymászófilm, ez is nagyon izgalmas – kövezzetek meg, ha nem így gondoljátok. Egy ismeretlen világba repít el minket, ahol vagy élet, vagy halál van. Nincs időd órákig gondolkozni mit tegyél, csak mész és csinálod. Ha menni kell mész, ha ott kell hagyni, akkor ott hagyod. Az élet talán legkeményebb helyzetei elé állít a hegy, így talán érthető is a sok igazán „kemény” karakter.

A zenével bajban voltunk. Az IMDb szerint Chaz Jankel csinálta a zenét, Hans Zimmer neve mellett pedig az „European version” áll – emellett egy 3. személy volt kiírva a film elején. Most akkor mi is van? Szerencsére voltunk annyira ügyesek, hogy megtaláltuk a youtube-on Hans zenéjét hozzá. És benne is volt a filmben, szóval teljes a sötétség. A zene nagyon jól visszaadja azokat a mostoha körülményeket, amivel egy hegymászó találkozik – a gleccser hasadékokat, a több száz méteres jégfalakat, a csipkézett, friss hóval borított hegygerinceket, ahol akár egy rossz lépés is végzetes lehet. A zene olykor sejtelmes, nem sok jóval kecsegtető, ám néha mégis olyan, mintha tisztulna az ég.A folyamatos akadályokat, biztonsági pontokat, teljesített célokat és megérdemelt pihenőket jeleníti meg. A mászás is éppen ilyen, sose tudhatod mi lesz a vége. A hangszerelésben olykor próbál helyi sajátosságokat is becsempészni, egy kis „kígyóbűvölő” zenével, de aztán átvált hirtelen egy igazi, amcsi filmzenévé, a hegy monumentalitásával vetekedve.A folyamatos veszélyt és adrenalint, a szíved gyors lüktetését és a mérhetetlen koncentrációt és figyelmet mondja el a zene nyelvén Hans Zimmer úgy, mintha ott lenne ő is a csúcs előtt már pár lépéssel…

Szeretnénk hallani élőben? Én igen.

Eredeti cím: K2

Rendezte: Franc Roddam

Év:1991

Zene: Chaz Jankel vagy/és Hans Zimmer

IMDb itt.

Fogalmam sincs mire vállalkozom. Mert ha valaki filmzenéről kérdez nekem ez az első ami beugrik. Az egyik vizsgaidőszakom alatt két hétig megállás nélkül ezt hallgattam. És ennek az oka? Mert zseni. Mert csodálatos. Mert könnyfakasztó. Mert itt érzem a leginkább azt, hogy ez a 11 tétel egy komolyzenei letétemény. És nem a filmélmény emeli magasba ezt a remeket. Elszabadul és önálló életre kel.

Félre értés ne essék! A film is elsőrangú. A tiszta és ártatlan keleti kultúra jelenik meg előttünk, amit szépen lassan megfertőz a nyugati civilizáció. Persze nem ennyire fekete és fehér minden. Szürke "állománynak" ott van Tom Cruise. Tanulságként pedig levonható, hogy ami régi az nem feltétlenül rossz, és fejlődni csak úgy lehet, ha a hagyományainkra építkezünk, mert annál biztosabb alap nincs. De fejlődni akkor is szükségszerű és elengedhetetlen, még ha lemondásokkal jár is.

Ez a fajta japán kultúra (nem a Hello Kitty-s gumitechno-pop, ami most megy) teljesen levesz a lábamról. Egyszerűen lenyűgöz az a szertartásosság, az a tisztelet, ami a legapróbb, leghétköznapibb mozdulataikban is ott volt ezeknek az embereknek. És pont ezt az attitűdöt érzem Hans munkáján is. Minden hangjegyen nyomot hagyott, hogy komoly kutatómunka eredménye és bátran használja a japán zenére annyira jellemző hangokat és hangszereket. Oda repít minket a cseresznyefák alá. Érezzük, ahogy a lehulló szirmok simogatják az arcunkat. Magába gyúrja ezeket a stíluselemeket és saját felfogásban újra tálalja. Mert egy percig sem feledjük, hogy ez egy amerikai filmzene, annak minden fortélyával. A zenének sikerül - ami Japánnak nem -, és Kelet és Nyugat összeforr a fülünk hallatára.

Ha ehhez a zenéhez még hozzá vesszük azokat a képeket és helyszíneket, amik megjelennek előttünk, még az ateisták is felsírnak a felismerés fájdalmától, hogy mit alkotott Isten, amikor létre hozta ezt a földi paradicsomot. A harc, a küzdelem és a fájdalom keretes szerkezetet ad, de ugyanennyi játékidő jut arra is, amikor abban a kis eldugott apró japán faluban sétálgatunk és érezzük, ahogy szétáramlik bennünk a béke.

Kicsit szentimentális és ömlengős lett ez a bejegyzés - akárcsak a film, de ha ilyen a Hollywood-i giccstenger, hát én boldogan belefulladnék.

Szeretnénk élőben hallani? Ezért (is) vettem meg a jegyet, nem?!

Eredeti cím: The Last Samurai

Rendezte: Edward Zwick

Év: 2003

Zene: Hans Zimmer

IMDB itt.

Elzászka. Na, itt álljuk is meg egy kicsit. Miért hívnak valakit Elzászkának? És ez csak egy kérdés a sok közül, amit a film kapcsán feltehetnénk.

De nem teszünk, ugyanis ez volt az első (és remélhetőleg az utolsó) film amit kikapcsoltunk kb. 40 perc után. Eddig jutottunk el: van egy milliomos játékgyáros, aki halálán van (egy propelleres sapka van a fején, ami össze van kötve a szívével, így ha lassul a propeller, akkor rögtön látják, hogy lassul a  szívverése – logikus), majd 5 perc múlva meg is hal. Sírja egy hatalmas kő elefánt, ami egész nap buborékokat fúj az ormányával. A gyárosnak két örök gyereke van, az egyikük éppen Robin Williams (Leslie). Ő és Elzászka (Joan Cusack) a háborút is megjárt nagybácsi szárnyai alá kerülnek, aki hát….mit mondjak…szeret hadakozni. Eddig szar alakú fürdőhabot, olasz és brazil műhányást csináltak, a nagybácsi hatalomra jutása után a cuki cuccok helyét a gyártószalagon átvette a műanyag puska és a tank.

A látvány maga érdekes volt, de amúgy jól kitalált – bár az én pillangó lelkemnek sok volt. Attól pedig rzá a hideg, hogy egy 35 éves ember gyereket játszik! Na végem volt.

A zene? Hans, ha ezt hallom Tőled először...én nem is tudom. Amúgy ha megpróbálok a sokkhatáson túllépni, akkor azt mondom, hogy még talán illett is a filmhez. Van benne egy kis cirkuszi, játékos hangulat, ami még akár jó is lenne, de sajnos összességében nem volt elég az élményhez. És ehhez ráadásul két ember kellett?

Szeretnénk élőben hallani? Erre most nem mondok semmit.

Eredeti cím: Toys

Rendezte:Barry Levinson

Év: 1992

Zene: Hans Zimmer, Trevor Horn

IMDb itt.

Élő bizonyíték arra, hogy az amerikaik már 1993-ban is inkább rebootoltak egy filmet, minthogy feliratosan nézzék meg. Mert ez is egy feldolgozás, bezony! Az eredetije Luc Besson azonos című filmje volt (az eredeti cím: La femme Nikita). Az már az én szegénységi bizonyítványom, hogy nem láttam az eredetit. De legyetek kedvesek nézzétek ezt el nekem. A történetben rejlő potenciált mutatja az is, hogy később még Tv-sorozatot is készítettek belőle.

Mikor Dorkinnal néztük ezt a filmet kiváncsi voltam, hogy így 23 év távlatában is izgalmas lehet-e ez az akciómovie egy olyan ember számára, aki még nem látta. Én ugyanis 7éves forma kölyök lehettem, mikor először láttam - és utána még rengetegszer, Dorkinnak viszont volt gyerekszobája és nem ezzel mulatta az időt szombat délutánonként.

De a film ütött, még most is. Látványos volt és izgalmas. Itt még nem használtak CGI-t minden képkockán. Ha robbant valami, akkor robbant. Nem kérdés. Ami pedig kifejezetten tetszett már akkor is és most is, hogy mertek egy nőt főszereplőnek megtenni egy ilyen tipikusan pasifilmben. Nem egy kiemelkedő alkotás, de igenis színvonalas és szórakoztató. Külön szeretném kiemelni Harvey Keitel-t a takarító epizódszerepében. Attól a pokerarctól még most lúdbőrözött a karom. Lehet, hogy Tarantino is látta ezt a filmet, mert 1 évvel később Harvey Keitel megint csak takarító lett a Ponyvaregényben, akkor már egy beszédesebb, öltönyös formában.

És amiért én mindig hálás leszek, hogy ez a film ismertette meg velem a mindig csodálatos Nina Simone-t. Az a nő - akiről gyerekként azt hittem a hangja alapján, hogy pasi - egy zseni!

A zene nagyon dögös lett. Van benne egy kis gitárzúzás, egy kis dobszóló, de ami a legjellegzetesebb az a filmen végigvonuló női vokál. Hans eldalolja nekünk milyen lelki viharok dúlhatnak a főhősnőnk szívében, izgalomba hozz minket, ha akció van és lágyra veszi a figurát, mikor bejön a képbe a kötelező romantika. Nem tépi le az arcunkat, ahogy a film sem, de teljesen korrekt munka. Részemről biztos van benne egy kis nosztalgikus báj is, hiszen, mint tudjuk: az idő mindent megszépít. Kivéve Nina Simone-t. Ő egy időtlen, kortalan, örökérvényű istennő.

Szeretnénk élőben hallani? Nem kifejezetten.

Eredeti cím: Point of No Return

Rendező: John Badham

Év: 1993

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Avagy az egyértelmű mélypont. Én szavakat se találok. De tényleg nem.

Ez a film borzalmas volt. És gagyi. És idegesítő. És még a zenéje is rossz. Most direkt rákerestem, hátha 1999-ben volt valami nagy megbízás, ami elvonta Hans figyelmét erről a "filmről", de nem. Ebben az évben ezen kívül egy El Candidato című tv-sorozat első részéhez csinált zenét és ennyi. Szóval nincs kifogás. Ez egy óriási nagy feket lyuk életművének közepén.

Jobb híján mesélek kicsit a filmről. Van valahol egy kicsi sziget, ahol egy tucatnyi katona és egy tudós egy új fajta robbanószert fejleszt ki, ami Elvis névre hallgat. Egy próbarobbantás során kicsit elnéznek valamit és 150 méteres hatósugár helyett Elvis legyalúlja a 7 mérföld átmérőjű szigetet. Nem megy a matek mi? A katonák parancsnokát felelőségre vonják - 10 év katonai börtön -, a professzor - aki nem tud számolni - pedig folytatja munkáját. A börtönajtó bezárul, 2 másodperc múlva kitárul és le is telt a 10 év. Fantasztikus vágás! A katona kiszabadul és... (dobpergés) elindul bosszút állni. Wow, micsoda forgatókönyv! A professzor közben vígan horgászik egy helyi sráccal aki a kis közösség egyetlen kávézójának szakács-pincér-üzletvezetője. Aztán beüt a krach. A katona és csapata megpróbálja ellopni Elvist, de a professzor gyorsabb és elviszi előlük. Közben meglövik. Elmegy a kávézóba. Odaadja a kölyöknek a bombát. Elmondja, hogy 50 Farenheit hőmérséklet felett a bomba robban. És meghal. Egészen véletlenül pont ott van Cuba Gooding Jr. és a fagyit szállító hűtőkocsija, úgyhogy a két irritáló főhős elindul a bombával és innentől kezdve menekülnek az exkatona csapata elől.

Ez egy celluloid hulladék. Én még a Film+ hétköznap délutáni műsorrára se tűzném ki, pedig láttunk már ott hasonló gyöngyszemeket. Egyetlen célja van ennek a remeknek: rendkívül jó ivós játékhoz. Ha minden alkalommal a szánkhoz emeltük volna a poharat ahányszor valamelyik okos elsüt egy Elvis meghalt, vagy Elvis elhagyta az épületet mondatot, vagy ahányszor Cuba "kurvaidegesítő" Gooding Jr. azt mondja: Óh anyám!, valószínűleg a detoxban kötünk ki.

A zenéről nincs mit mondanom. Lehet valaki visszaélt Hans nevével. Vagy töppedt ikerszarkómás és ez a kisebbik énjének a műve. Nem tudom. Nem is akarom tudni. Csak felejteni akarok. Megyek iszom valami erőset.
 

Szeretnénk élőben hallani? HAHAHHAHHAHAHAAAA! nem.

Eredeti cím: Chill factor

Rendezte: Hugh Johnson

Év: 1999

Zene: John Powell és Hans Zimmer (Ja, hogy ehhez ketten kellettek? Le a kalappal fiúk!)

IMDb itt.

Egy igazi, német Teletubbies, csak más szereplőkkel. Hans Zimmer több rajzfilm zenéjét szerezte (Az oroszlánkirály, Kung-fu panda, Megaagy…), de ez biztos, hogy a „szívességfilmek” csoportjába tartozik. Nem mondjuk, hogy baj, hogy elvállalta, csupán kissé kilóg a sorból.

Laura egy kislány, aki most költözött és magányosnak érzi magát. Plüssállatait magával cipleve várja a pillanatot, amikor visszatérnek megszokott közegébe, az otthonába. Ám ez nem következik meg. A csillagok közé menekül…. és hopp! Egy csillag pedig a Földre jön! Laura visszaragasztja egy ragtapasszal a kezét(vagy lábát? Mije van a csillagnak?), és ezentúl nagyon nagy barátok lesznek. A többire sajnos annyira nem emlékszem. A lényeg, hogy végül minden rendbe jön! Hans Zimmer most 2 társsal együtt dolgozott (Nick Glennie-Smith, Henning Lohner). most is úgy gondoljuk, hogy rajzfilmhez nagyon hálás feladat zenét írni, ám ez most nem engedett akkora szárnyalást. Nem volt „musicales”, nem volt meg a lehetőség arra, hogy valami grandiózust alkossanak.

A zene inkább csak aranyos,mesébe illő, csillagok között szárnyaló. nem bántuk meg ezt a filmet, viszont tényleg elég kicsiknek való. Egy gyereknapon, vagy bármilyen ugrálóváras eseményen lejátszanánk.

Szeretnénk élőben hallani? Szólaljon meg inkább más „csillagok között”.

Eredeti cím: Lauras Stern

Rendezte: Piet De Rycker, Thilo Rothkirch

Év: 2004

Zene:Hans Zimmer, Nick Glennie-Smith, Henning Lohner

IMDb itt.

Hans most egy számomra új arcát mutatta meg! Hurrá! A filmet amúgy is szeretem, de ez most felüdülés volt. De ne siessünk előre!

A Sólyom végveszélyben tipikusan az a film, ami során köszönetet adsz, hogy van fedél a fejed felett, adót fizethetsz, sőt, nem lőnek rád az utcán ha kilépsz a házból. Szomália pedig nem ilyen hely. Az ország széthullása 1991-ben kezdődött. A Sziad Barre diktátor hatalmát megdöntő hadurak egymás ellen fordultak. A délnyugat-szomáliai Aideed tábornok, aki korábban Barre nagykövete volt, lett az egyik legerősebb hadúr. Az ENSZ a kormányzat helyreállítása és a humanitárius katasztrófa megakadályozása céljából többnemzetiségű békefenntartó erőket küldött Szomáliába. A misszió azzal fenyegette a hadurakat, hogy elveszítik hatalmukat. Ezért 1993 júniusában a Havíje klán vezetője, Aideed megtámadta a soknemzetiségű ENSZ-csapatokat. Az USA (az ENSZ által jóvá nem hagyott) válaszcsapása is elbukott, amikor két helikopterüket lelőtték 1993. október 3-án. ( 1995-ben az ENSZ-nek ki kellett vonulnia az országból. Az összes társadalmi szervezet és segélyszervezet is távozott ekkor. Ebben a közegben játszódik a film, a két helikopter lelövésekor. ne hibáztassátok Orlando Bloom-ot, ekkor még nem volt sztár, Legolas nem csinált volna ilyet.

Ahogy már az elején kifakadtam: valami újat kaptunk. A kelet-afrikai ország  arab behatásai érződnek a zenén is, Nem vagyok nagy mágus, de szerintem használtak olyan hangszert is benne, ami ehhez a területhez, zenéhez köthető. Megfejtéseket kommentben várom! Hans Zimmer ebben a filmben kitett magáért. Levetette azt a „Hans Zimmeres” stílust, és mert megújulni a filmhez! Szeretem ha használja a torzított gitárt, jól áll neki. Tökéletesen a filmhez illő zenét sikerült alkotnia most is. Köszi Hans!

Ridley Scott és Hans Zimmer pedig összeszokott páros: Thelma és Louise, Trükkös fiúk, Sólyom végveszélyben!

Szeretnénk élőben hallani? Imádnám!!

Eredeti cím: Black Hawk down

Rendezte: Ridley Scott

Év:2001

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Ez pedig nem a szokásos Hans Zimmer. A többit is érdemes meghallgatni!

Szeretnénk élőben hallani? Ha nem jut eszünkbe róla a film, akkor jöhet!

Eredeti cím: King Arthur

Rendezte. Antoine Fuqua

Év: 2004

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Szeretnénk élőben hallani? Nem vagyunk mazochisták.

Eredeti cím: The Fan

Rendezte: Tony Scott

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Már az elején leszögezném, hogy nem ez lesz a kedvenc filmünk. Való igaz, rajongunk a Sötét Lovagért, de a kékharisnya már nem állt jól. Hát igen, a 2000-es években a fekete az új kék.

Nagyon erős stílust teremtett Nolan a képregényfilmek műfajában. Eredeti volt és a népek zabálták -  nem véletlenül. A denevérember regéjének politikai krimibe való beoltása sokkal emberközelibbé tette a szuperhőst. Hétköznapivá vált, amivel könnyebben tudtunk azonosulni. De vajon ugyanez elmondható egy köpenyes UFO-ról aki azt hiszi, ha felvesz egy szemüveget, akkor nem ismeri fel senki? Igen, ez költői kérdés volt.

És pont itt a bökkenő. Nolan sötét, borongós, szürkített színvilága nagyon jól állt a denevérembernek, de a piros-kék-sárga színegyüttest viselő szupermanusnak már kevésbé. Ezt már nehezen tudtuk komolyan venni. És szerintem a filmkészítőknek sem kellett volna (vagy akkor nem azzal kellett volna indítani, hogy Russel Crowe-t ráültetik egy sárkánygyíkra, hogy lovagolja meg). Értem én, hogy univerzumot teremtünk és kell a közös nevező, ha be akarunk mindenkit pakolni az Igazság Ligájába, blabla... de én se veszek fel forrónacit - hiába hordja nő társaim fele - egész egyszerű okból. MERT NEM ÁLL JÓL!

De a pénz nagy úr, és látva a XXI. századi Batman filmek sikerét igyekeztek hasonló fűszerekkel főzni. Christopher Nolan producerként átadta a már kész stílusjegyeket, Hans Zimmer pedig hozta Hans Zimmert. Ő ilyen közegben van elemében igazán. Nehéz sorsok, a világ megmentése, a küldetésével magára maradt magányos hős, a jó és a rossz élet-halál harca. Elképesztően monumentális és harcias, ami részemről az erős ütős részlegnek köszönhető. Szinte látom, ahogy a csatamezőn menetelnek a harci dobokkal. Lenyűgöző. A legapróbb részletnek is képes hangsúlyt adni, mint egy segítő kéz, ami a fejünket a megfelelő irányba forgatja. Kár, hogy most nem volt mit nézni.

Szeretnénk élőben hallani? Persze! Majd azt képzeljük, hogy ez a Batman 4 zenéje.

Eredeti cím: Man of Steel

Rendezte: Zack Synder

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Talán nincs is nehezebb annál, amikor olyanról kell írnod, amit feltétel nélkül, tiszta szívből, őszintén, elfogultan, vakon, örökké szeretsz. Hát elérkezett ez a pillanat is. A tervezetthez képest több idő szakadt a nyakunkba, így távol a húzós pléhdobozainktól, kedvet kaptunk egy Batman trilógiához. Christopher Nolan és Hans Zimmer kéz a kézben ültek velünk a kanapén, mi pedig levegőt se vettünk a 3 film alatt.

A Batman: Kezdetek és a Batman: Sötét lovag során Hans egy bajtársat tudhatott maga mellett James Newton Howard (Éhezők viadala, Az esemény, Jelek, satöbbi…) személyében. Ez a párosítás végre nem gyengítette munkáját, hanem együtt egy olyan monumentális zenét hoztak össze, ami miatt az is nézze meg a filmet, aki amúgy kiütéses lesz a denevérembertől. Talán a Tom Cruise féle Világok harca óta éli reneszánszát az a dudaszó, amitől az ember hátán is feláll a szőr. Tudjátok, az a mélyről, gyomorból jövő mély dörrenés, ami a legváratlanabb pillanatban tör elő. Na itt kapunk belőle rendesen – és élvezzük!

Hans és James az utolsó részre elváltak, de ez egy pillanatig nem rontott a zenén – egyéni vélemény, ez lett a kedvenc. A Batman Kezdődik hozta divatba a borongós szuperhős moviekat. A DC ezzel új stílust alkotott, mellyel hátat fordított a Marvel gumicukor hangulatának. Ez az újfajta Superman filmben is megjelenik. Egy viszont biztos: A zene nélkül közel se lenne ennyire drasztikus, a hatalmas szakadék a két oldal között a zene által nőtt Grand Canyon méretűvé.

 Mindhárom film  látványos, izgalmas, de mit sem ér a zene nélkül, ami szerencsére hatalmas hangsúlyt kapott.  A kettő nem él egymás nélkül, és emiatt hatalmas respect Nolan-nek! Kicsit olyan érzésünk van, mintha látnánk a fényt az alagút végén.

Az, hogy kinek melyik Batman az „igazi”, döntse el maga!

Eredeti cím: Batman – Begins, Batman: The Dark Knight, The Dark Knight Rises

Rendezte: Christopher Nolan

Év: Batman: Begins (2005), Batman : The Dark Knight (2008), The Dark Knight Rises (2012)

Zene: Hans Zimmer, James Newton Howard

IMDb itt, itt és itt

8 éves lehettem, amikor kaptam egy csomag Ayrton Senna csillogó matricát. Ez akkor nagyon menő volt, nem is cseréltem el! Na, ez az egyetlen emlék amibe kapaszkodhattam a témával kapcsolatban: ez pedig a Forma 1.

Leszögezem, hogy nagyon szeretem az életrajzi filmeket, ez pedig most se volt másképp. A sztori alapja az 1970-es években nagy port kavaró James Hunt -  Niki Lauda autóversenyzők rivalizálása. A Formula-3-tól kezdve ki nem állhatták egymást, ami egy igazán jó kis alapot ad a filmnek. Két elvakult férfi nagyon gyors autókkal – az egyiknek a csajok és a buli a fontos, a másiknak pedig semmi más, csak az F1. A két rivális közötti feszültség 1976-ban tetőzött, az ominózus nürnburgringi futam előtt. Niki Lauda a futam lefújását kérte a hatalmas eső miatt, ám James hozzá illő makacssággal és nemtörődömséggel már csakazértis odapörkölt neki. Ő a futam megtartását támogatta. Ez okozta majdnem Niki vesztét – kicsúszott a pályáról, és majdnem autójában égett. Élet és halál között saját bevallása szerint James adott neki erőt a kórházban – nem akarta, hogy a hülye brit nyerjen! 6 héttel később már az autójában ült….

Érdekes személyiségváltozásokat mutat be a film. A két versenyző messze vannak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de a film végére mégis tesznek egymás felé 1-1 lépést – végülis kell valaki, akit le akarunk győzni, nem?

Hans Zimmer itt nagy szerephez jutott, bár láthatatlan maradt. A 70-es évekhez, az égett gumiszaghoz és a tesztoszteronhoz illő zenét alkotott, mely kifejező, fenntartja azt a feszültséget, amit érezhet bárki, aki otthon ül vasárnaponként a kanapén egy sörrel a hasán és várja a futam végét. Hát mi is így éreztük magunkat. A zenében megvolt a „hansi” mozgalmasság, folyékonyság, a zene a filmmel együtt száguldott végig az arcunkon. Jó volt, na!

És ki a rendező? Ron Howard. Így próbálta jóvá tenni A dilemma című filmet? Hát nálam győzött.

Szeretnénk élőben hallani? Igen Hans, légyszi nyomjátok le!

Eredeti cím: Rush

Rendezte: Ron Howard

Év:2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Szar dolog olyan filmet nézni, amikor nem tudod, hogy a kockacukrot Julia Roberts-nek adnád, vagy a lónak.

Az 1995-ös film kissé olyan, mint az akkori divat  - színtelen, kissé túlméretezett, unalmas. Na persze senkit se akarunk megbántani vele, de ha már férjnek és feleségnek ugyanolyan frizurája van, na az gáz. A zene? Hát olyan középszerű, mint a film. Jellegtelen, nem mond semmit, de talán nem is volt ez a célja. Hans most nem alakított nagyot, talán szerzőtársával (Graham Preskett) egy sör mellett dobták össze.

Persze nem feltétlenül őket lehet okolni ezért. A filmzene akkor jó, ha tökéletes szimbiózisban mükődik a filmmel. Aládolgozik, segíti, megerősíti, beléd égeti a filmkockákat. De mit kezdesz egy olyan témával, mint az elhidegült feleség megcsalása? Hálás lehetett volna a téma, ha valamilyen irányba elindulunk vele. De sehova sem jutottunk. Nem lett se véres bosszú film, se road movie önmagunk újra felfedézéséről. Nem nevettünk, nem sírtunk. Bár úgy elég nehéz, ha egyetlen karakter sem ragadja meg az embert (kivéve a lovak és a kutya). Mintha úgy akarna feminista hangvétele lenni a filmnek, hogy ahelyett, hogy erős, szenvedélyes női karaktereket írnak bele, inkább rettenetes férfi ellenpéldákat sorolnak fel. Az utálatos nagypapa, a tenyérbemászó hűtlen férj és a töketlen - és persze pórul járt - új udvarló. Elkeserítő...

Nem erről a filmről fogunk emlékezni rájuk. A rendező (Lasse Hallstrom) úgy tűnik kidurrogtatta magát előző filmjénél. Gondolom senki sem szeretné, ha Gilbert Grape-et dicsőíteni kezdeném, úgyhogy lezárom annyival, hogy kár, hogy nem annak írta a zenéjét Hans. Egy újabb példája kedvenc alaptézisünknek: ha nem jó a forgatókönyv, mindegy milyen jó színészeket találsz rá (lásd: Valentin-nap, Szilveszter éjjel, stb.).

Konklúzió: a film egységben marad a zenével. Együtt tűnnek el az arctalan tömegben.

Ámen.

Szeretnénk élőben hallani? Inkább ne, jó?

Eredeti cím: Something to Talk About

Rendező: Lasse Hallstrom

Év: 1995

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

John Woo a kínai akciófilm-rendező ezzel a filmmel tört be Amerikába. Rögtön kezdésnek rosszfiút csinált az angyalarcú John Travolta-ból és emlékszem gyermekkoromban ez okozta az egyetlen meglepetést a film alatt. 1 évre rá duplázott is egyet az Ál/arccal, ami azért már jobban sikerült - véleményem szerint-, de itt még... Hát vannak bajok.

Tipikus 90-es évekbeli tesztoszterontól bűzlő akcióorgia, ahol kemény pasik küzdenek kemény pasikkal dollár milliókat érő atombombák fölött, hogy végül természetesen a jó fiú jöjjön ki nyertesen. Láttuk már elégszer. Jó kis iparos munka, minden adott volt, amit egy pasi elvárhatott a popcorn mellé anno a moziba. Az egyetlen női mellékszereplő mutatós kis biodíszlet, a főgonosz egy pöfékelő füstgyáros, a jófiú nagyon elszántan mered a távolba. Úgy le vannak osztva a lapok, hogy még gondolodnunk sem kell rajta.

A VHS korszak egyik gyöngyszeme. Régen ennyi is elég volt, ma már nagyon kevés lenne. De azért megmosolyogtatott, hogy John Woo jellegzetes belassításai már itt is jelen voltak. Kedvencem a lassan felröppenő galambjai, amik jöttek az Ál/arc-ban és taroltak a Mission Impossible 2-ben - ami amúgy a sorozat legrosszabb darabja lett.

A zene klasszisokkal színvonalasabb lett a filmhez képest. Pont azon gondolkodom, hogy hol nyúlhatták még le az alaptémáját? Vagy csak gyerekkoromban égett belém ennyire? Körülbelül 10 év után néztem meg most újra a filmet,  mégis betéve tudtam a zenéjét, ami azért nagy szó. Mert tényleg jól sikerült. Szinte magunkon érezzük tőle a főhős minden verejtékcseppjét és az arcukon kötelezően végfutó vércsíkot a szemöldökünktől egészen az állunkig.

A filmzene olyat mondhat el magáról, amit a film nem. Karakteres lett és emlékezetes. A film csak sablonos, könnyen felejthető. Lehet a zene nélkül még teljesen élvezhetetlen is lenne. De ezt hálisten sosem tudjuk meg.

Már csak egy dolog foglalkoztat igazán. Kinek juttot eszébe Rudolf Petit berakni John Travolta szinkronhangjának? De most komolyan. Miért?

Szeretnénk élőben hallani? Nem rossz-nem rossz, de legalább 20 másikat tudunk, amit szívesebben hallanánk.

Eredeti cím: Broken Arrow

Rendezte: John Woo

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt. 

Nos, már az elején leszögezzük, hogy ez nem ajánló lesz. Hans Zimmerről van szó, de hallottunk már tőle jobbat is. A rendező Penny Marshall már ekkor tökéletesítette  a középszerű filmeket, mielőtt megalkotta volna a Szilveszter éjjelt. Igen, a nevéhez fűződik a Kinek a papné is.

A történet maga leköti az embert, hiszen a Tini mamik szuperprodukció alapját is adhatta volna a sztori. Adott egy 15 éves lány, egy házibuli és egy autó. Na, ebből már lehet sejteni, hogy mi lesz belőle – igen, gyerek. Nem is egy, hiszen a Beverly (Drew Barrymore) legjobb barátnője  Fay (Brittany Murphy) is kerekedik. Édes tinédzserkor! Maga a történet hétköznapi, mégis egy olyan film, ami megragadja az embert – talán azért, mert olyan igazinak tűnik.

És a filmzene. Őszintén szólva nem emlékeztünk rá, bár a videó alapján nem is olyan rossz. Valószínűleg nem kapott olyan hangsúlyos szerepet a filmben, bár nem is tudnánk elképzelni. Hans Zimmer és szerzőtársa Heitor Pereira nem alkottak nagyot, de ehhez a filmhez talán nem is kellett - mi ezt inkább a rendező személyének tulajdonítjuk.

Szeretnénk élőben hallani? Köszönjük, nem.

Eredeti cím: Riding in cars with boys

Rendező: Penny Marshall

Év: 2001

Zene: Hans Zimmer, Heitor Pereira

IMDb itt.

Éppen otthon nyomtuk a szocifogit, így volt bőven időnk haladni a listával. Nem volt a legboldogabb nap, így kéz a kézben jártak a filmmel. Magát a témát már párszor körbejárták, de tegyük hozzá, hogy 12 év az 12 év! A film 3 Oscart kapott - Hans most nem.

Hát igen, az Oscar! Aktuális lett most a téma, hiszen Hollywood a faji megkülönböztetés elleni tiltakozásoktól hangos. Tényleg rabszolgaként kell szenvednie egy színesbőrű színésznek ahhoz, hogy jelölt lehessen? Kicsit valóban olyan érzése van az embernek, mintha Oscar rendelésre készült volna a film, hiszen mindene megvan, amit az Akadémia díjazni szeret: igaz történet, bátorság, kitartás, kegyetlenség.

A  film zenéjében egyet értettünk: reményt kelt amellett, hogy szomorú és fájdalmas. Ha úgy nézzük, a  vége nem igazi happy end, hiszen 12 év rabszolgaság ér véget, na. A film címén kívül talán a zene az egyetlen, ami érezteti velünk, hogy ennek a lelki börtönnek egyszer vége lehet. Ám a filmben nagy hangsúlyt kapnak azok a jelenetek is, ahol nincs zene - és jó, hogy nincs! A hosszan kitartott képek bepillantást engednek a "kulcslyukon" át a karakterre. Egy pillanatra hagyják élni a saját világában.  

Ha az embert megfosztják a hangszerétől, akkor amit tehet az az, hogy magából varázsolja elő. A filmben felcsendülő dalok egyértelműen köthetőek a képhez: az utlsó szalmaszál, ami még a szabadsághoz és az emberi mivoltukhoz köti őket: az ének.

Szerettük ezt a zenét? Naná! Ajánljuk a filmet első randira, vagy megnézzük minden évben legalább egyszer? Biztos, hogy nem. Egyszer viszont érdemes.

Szeretnénk élőben hallani? MINDENKÉPPEN!

Eredeti cím: 12 years a slave

Rendező: Steve McQueen

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

Imdb itt.

Ezen a napon többek között 12 év rabszolgaságot néztünk. A bűvös kéz, mely irányított a húzásnál, valamiért nem akart túlzott boldogságot okozni ezen a napon. Ezért is vártuk csillogó szemmel ezt a rajzfilmet. Éneklés, sok szín, vidámság – na igen, csak a témáról feledkeztünk meg!

A Dreamworks ezúttal Mózes történetét vetette papírra. Rabszolgaként élt, herceg lett, majd felszabadító. A fáraó lánya megtalálta abban a bizonyos kosárban, tudjátok. A rajzfilm végig vezet minket ettől a momentumtól kezdve az életén. Bár ha úgy nézzük, kicsit furcsa, hogy ezt az enyhén véres történetet filmvászonra vitték, ráadásul gyermekeknek. A bibliai tíz csapás a zsidó nép kiszabadítása, a Vörös-tenger (ez nagyon jó rész volt) szétválasztása és az Ígéret földje mind érthetően és csodálatosan megalkotott. Szerettük, bár kicsit durva rajzfilmnek.

Egy dologban biztosak vagyunk: rajzfilmhez zenét írni nagyon hálás feladat, de nagyon kemény is! A szokásos dalok mellett itt a zene sokkal jobban él, mint egy filmben, ahol igazából legtöbbször csupán aláfestés. Nem! Itt tényleg nagyon fontos, hogy jó legyen, erős, dallamos, érzelmeket maximálisan kifejező, hiszen ez az, ami legjobban hat a gyerekek érzékeire. Ne csak hangulatot teremtsen, mesélje is el a történetet. ha úgy nézzük, egy ilyen rajzfilm már-már musical számba egy. A jó (rajz) filmzene erősíti a szereplőket és a történetet, itt pedig ezt kaptuk. Köszi Hans, nagy voltál!

Ja, és említsük meg Whitney Houston és Mariah Carey duettjét is. Na, az volt az igazán nagy durranás!

Szeretnénk élőben hallani? Igen, énekelnénk is!

Eredeti cím: The Prince of Egypt

Rendezte: Brenda Chapman, Steve Hickner, Simon Wells

Év: 1998

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

A helyszín Dél-Afrika, az időpont pedig az Apartheid időszaka. A főszereplő kisfiú PK maga is kirekesztett volt, na de nem bőrszíne miatt, csupán azért mert bevándorló családból származott. A tinédzserek amúgy is kegyetlenek tudnak lenni, na de ebben a filmben, ebben a környezetben ez brutális. Nem mondom, hogy felemelő a film első 30 perce.

Ám ami viszont szuper, hogy PK a rengeteg megaláztatás és üldözés ellenére se adja fel, pedig 10 év körüli forma. Elveszti az egész családját, a szeretteit, egy idegen környezetbe kerül, de ebben a kissrácban annyi kitartás van, hogy el is bujdosok valahova. Egy új helyen, ahol már egyáltalán nem számítana rá, egy kaktusz társaságában lel rá új barátjára, egy börtönviselt kaktusz szakértőre, aki megtanítja az ökölvívás minden fortélyára.

Természetesen egy ilyen íráshoz inspirálódni kell egy kis filmzenével. Számat ezután hagyta el a „te, ez jó” kijelentés. Abban megegyeztünk Kindorral, hogy ez nem egy tipikus faji megkülönböztetéshez illő zene, hanem inkább kicsit safari, kicsit Oroszlánkirály. Olyan igazi afrikai, háttérben a felkelő nappal. Amúgy Afrika a népzenei hagyományok terén a leggazdagabb földrész, rengeteg jót köszönhetünk nekik. Hans Zimmer ezt használta ki – jelentem, sikerrel. Talán lehet mondani, hogy egy Afrikában játszódó filmhez ez már természetesen jön, nem tudom. Annyi filmet MÉG (!) nem láttam. Ami biztos: az Apartheid borzalmai mellett ez a zene reményt kelt, és tuti, hogy ez PK lelkének zenéje. Hát ő nem adta fel, nagyon belevaló gyerek. Maga a film nem egy maradandó alkotás és talán a zene se. Most viszont jó hallgatni, és talán máskor is jó lesz. A kettő együtt nem volt maradandó.

John G. Avildsen még nem dolgozott együtt Hanssal, de olyan filmek köthetők hozzá, mint a Rocky és a Karate kölyök – ezennel tudástár rovatunk véget ért.
Szeretnénk hallani élőben? Remélem lesz kórus is a koncerten, akkor szívesen meghallgatnám!
 

Szeretnénk hallani élőben? Remélem lesz kórus is a koncerten, akkor szívesen meghallgatnám!

Eredeti cím: The Power of One

Rendezte: John G. Avildsen

Év: 1992

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Anna (aki akár lehetne kisfiú is kinézete alapján) sokszor álomvilágba menekül, ahol egy beteg kisfiú a barátja. Kiderül, hogy a két világ között erősebb kapcsolat van mint gondolnánk, és a gyermeki képzelőerőnek nagyobb a hatalma .

Hans Zimmer bontogatta szárnyait Stanley Myers oldalán (akinek A szarvasvadászon kívül nem ismerjük egyetlen munkáját se – talán nem véletlenül. Jól is tette, mert ez a zene számunkra semmit se mond. Megy valamerre, csak nem tudjuk milyen irányba. A nyomasztó filmhez nem illik, így két rosszul sikerült alkotást hoztak össze 92 perc alatt.

Kedves Hans! Megértjük, hogy elvállaltad, mert hát a pénz meg a tapasztalat….de nagyon örülünk, hogy megtanultál komponálni!

Szeretnénk élőben hallani? Köszönjük, nem.

Eredeti cím: Paperhouse

Rendezte: Bernard Rose

Év: 1988

Zene: Hans Zimmer, Stanley Myers

IMDb itt.

Jah, hogy még nem hallottatok róla? Nem vagytok vele egyedül. Mikor írogattuk ki a filmeket nekünk is rendesen összeszaladt a szemöldökünk, hogy ez meg micsoda? Miután megnéztük megértettem, hogy a magyar filmforgalmazók miért nem küldték moziba ezt a filmet. Iszonyatosan nyomasztó. Adott 3 nagyszerű szőke szépség - Kim Basinger, Charlize Theron és Jennifer Lawrence-, 3 idősík és egy túlbonyolított, nehezen követhető történetmenet.

Többet nem is szeretnék mesélni a filmről, mert akkor lespoilerezném azok előtt, akik esetleg megnéznék. Elöljáróba csak annyit fűznék hozzá, hogy borzasztó nagy kitartás és türelem kell hozzá. Vontatottságát mi sem tükrözi jobban, mint hogy az első akkordokig a 10. percig kellett várnunk.

Valószínűleg a film naturalizmusából és puritánságából eredeztethető, hogy a zene - már amikor van - nagyon visszafogott. Szinte nincs is. Olyan mintha megállnánk egy kihallt Új-Mexikói kisváros közepén, becsuknánk a szemünket és hallgatnánk a hangokat. Ahogy a szél fúja a szélcsengőt, ahogy egy bácsi pengeti régi gitárját, ahogy a por száll a levegőben. Mindezt távolról, nehezen kivehetően halljuk. Nyomasztó, barátságtalan, magányos érzés.

Zene és kép egységet alkot ez esetben. A koncepció megáll a lábán. De nem szeretnénk újra és újra meghallgatni ezt a zenét,ahogy a filmet sem szeretnénk többször megnézni. Egyszer bőven elég volt. Így is receptre írok fel mindenkinek minimum két mesét ezután a film után, hogy ne menjünk egyből neki a falnak.

Hans Zimmer és Omar Rodriguez-Lopez koprodukcióban készült el a zene, ami így olyan lett, mintha két szilaj lovat kötöttünk volna rá a kocsi két végére. Kioltották egymást, de a filmet nézve ez így volt rendjén.

Szeretnénk élőben hallani? Nem.

Eredeti cím. The Burning Plain

Rendezte: Guillermo Arriaga

Év: 2008

Zene: Hans Zimmer, Omar Rodriguez Lopez

IMDb itt. 

Nagy bajban voltam ezzel a filmmel, mert így elsőre nem is emlékeztem rá, hogy a betétdalokon kívül más zene is volt benne. Aztán második nekifutásra sem jutottam többre. Maradt hát jóbarátunk a youtube. És végül találtam is Hans Zimmer által készített szerzeményt. Egyet.

És ahogy a mese sem fogott meg igazán, úgy ez a dalocska sem. Pedig Hans-nak nem ez volt az első kirándulása abba a Fantáziaországba, ahol az animáció technikája semminek sem szab határt (jönnek még lehengerlő ellenpéldák, de most ne bonyolódjunk bele). De ez most nem jött össze. Leginkább magának a filmnek nem.

A probléma már eleve ott kezdődik nálam, hogy 2003-ban elkészítette a Pixar stúdió azt a bizonyos Némó nyomábant. Benne egy röpke mellékszerepben egy csapatnyi vegetáriánus cápa, akik barátkoznának, sem mint falnának. Majd 2004-ben jött a Dreamworks Animation a Cápamesével, melynek egyik főszereplője egy cápa, aki nem akar halat enni. Hm. Érdekes. Láttunk már hasonló ikertornyokat a filmtörténet során (kedvencem az Armaggedon-Deep Impact duó, amikor is 1éven belül kétszer pusztult el majdnem a Föld egy meteor miatt), de mint mindig most is vesztesen jutott ki egyikük.

Szerintem az a jó az animációs filmekben, hogy mindenkinek szórakoztatóak tudnak lenni, kortól, nemtől függetlenül. De ezt mintha hiperaktív gyerekeknek készítették volna: nagyon színes, nagyon pörgös, tele MTV-re készített sláger gyanús szerzeményekkel, de ugyanakkor felszínes, élettelen és sablonos marad. A felnőtteknek egy kis maffiás-vonal van belógatva, ami két percig vicces, utána már fárasztó. Hans ennyit használt fel a zenéjében. A többi csak a mesére is jellemző gumicukor káosz.

Nem is igazán értem minek kellett zeneszerző ehhez a filmhez. Még egy pop dalocskával kitudták volna tölteni az időt.

Szeretnénk élőben hallani? Mégis mit?

Eredeti cím: Shark Tale

Rendezte: Bibo Bergeron, Vicky Jenson, Rob Letterman

Év: 2004

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt. 

Az igazán nagy dilemma bennem van, nem a filmben. Mit is írjak erről? Vince Vaughn amúgy se  a kedvencem, ezután a film után se lett az.

A sztori röviden: a két főszereplő pasas a főiskola óta legjobb barik, minden együtt csinálnak. Van egy közös cégük is. Hát. A lényeg az, hogy Ronny (Vince Vaughn) meglátja Nick (Kevin James) feleségét egy másik pasassal. Na és itt van a dilemma. Elmondja vagy ne mondja? Beszéljen a feleséggel vagy ne beszéljen a feleséggel? Igen, ez másfél órán át. Igaz, ezen mi is elgondolkoztunk, hogy mit kellene csinálni, nem mondom, nem könnyű helyzet. De azért annyira nem érdekes, hogy ebből filmet csináljanak. Próbálják összeszőni a szálakat, de ezen még Channing Tatum megjelenése se segít (talán egy kicsit). Számtalan gyenge poént vonultat fel a film, erőltetett helyzeteket erőltet még annál is tovább. Na és hol a zene?

Na igen, hol?

Hát fogalmam sincs. Próbáltam visszakeresni, de csak Audioslave , Ray Charles és The Black Keys volt. Hans sehol. Az IMDb szerint Hans Zimmer ebben a filmben Lorne Balfe-val dolgozott együtt – tegyük hozzá, nem először (Megaagy, Isten fia).  Ez valószínűleg a „szívesség” kategória volt, mert amúgy miért vállalta volna?

A másik fele Ron Howard. Kérdem én: az Egy csodálatos elme után miért? MIÉRT?!

 Szeretnénk élőben hallani? Mégis mit?

Eredeti cím: Tha Dilemma

Rendezte: Ron Howard

Év: 2011

Zene: Hans Zimmer, Lorne Balfe

IMDb itt.

Hans műve helyett most szóljon a KISS.