A kapcsolatom a Da Vinci kóddal leginkább a hullámvasúthoz hasonlítható. 2005 környékén olvastam a könyvet a gimi utolsó évében. Nagyon tetszett a sok száraz tananyag után. Ekkor már rég olvastam olyan könyvet, amit nehezen vagy egyáltalán nem tudtam letenni, de ez annyira izgi volt, hogy utána befaltam még 3-4 Dan Brown könyvet. És ezután történt, hogy beültem a moziba megnézni a filmet. Sima libának tűnt a dolog, hiszen a könyv izgi volt és láttam, hogy a film jó kezekbe került, Tom Hanks-ről már nem is beszélve! Iszonyatos nagy csalódás volt. Aztán 2014 nyarán elmentem a Margitszigeti Nagyszínpadra a Budafoki Dohnányi Zenekar filmzenés estjét meghallgatni. A második részben adták le a Da Vinci kód zenéjét és annyira magával ragadott, hogy elkezdtem bőgni, mint egy kisbaba. Alig bírtam abba hagyni, ami azért ciki, így a tömeg kelős közepén. A rengeteg sok jó filmzene között, ez volt nálam a non plus ultra. Meg sem lepődtem, amikor rákeresve láttam, hogy Hans Zimmer szorította össze a mellkasom.
De most térjünk is vissza a filmre. Miért is volt ez nekem csalódás? Nem akarok ilyen klisékbe belemenni, mint:
- könyvet nem tudnak jól adaptálni
- vagy aki először a könyvet olvasta, aztán nézte meg a filmet, annak a film biztos nem fog tetszeni
- vagy az a baj, hogy a karaktereket nem így képzeltem el, blablabla…
Nem erről van szó. Rengeteg ellenpéldát tudnék felsorolni cáfolatként, de ez a film nem tartozik közéjük. A könyv azért letehetetlen, mert az 500 oldal szerkezetileg úgy van pár oldalas fejezetekre bontva, hogy mindegyik végén van valami csavar, vagy valami új, izgalmas információ, amiért az ember „na jó, csak még egy fejezetet!” felkiáltással tovább lapoz. Ha ezeket a fordulatokat előre tudva ül be a moziba az ember nem is készül arra, hogy meglepetés éri. Mégis meglepődtem, csak nem a kellemes formájában.
Végig azt éreztem a film alatt, hogy el vannak csúszva a hangsúlyok. Ahol a könyv éppen az izgalom tetőfokára hágott, afölött a film finoman átsiklott. A mai napig nem tudom a pontos okát, mert nem hagytak ki semmi fontosat a filmből, mégis… Rossz a vágás? Vagy velem van a baj? Egyik barátnőmmel néztük meg a moziban, aki nem olvasta a könyvet és neki még annyira sem tetszett a film, mint nekem. Majdnem 3 órás eposzról beszélünk és az a probléma, hogy ez a „morzsákat felcsipegetve jutunk el a mézeskalács házig” szindróma baromi fárasztó lett az első óra után. Egyszerűen az embert már a 28. elrejtett nyom nem tudja lázba hozni, főleg ha azt ezredszerre is felismeréstől csillogó, elszánt tekintettek sulykolják belénk hirtelen közelikkel. Amit viszont kézzel foghatóan fel tudok mutatni hibának, az Audrey Tautou személyesen. Engem az ő ripacskodása kifejezetten irritált, pedig nagyon alternatív-művészpalánta tinikoromban én is Lakótársat keressünk!-ön és Amélie-n szocializálódtam, de ez a szerep borzasztóan nem állt jól neki és elképesztően idegesítő lett a végeredmény. De Tom Hanks-et még mindig nagyon szeretjük!
Ami messze-messze a legértékesebb ajándéka a filmnek, az a zenéje. Oké, elismerem, hogy itt-ott már giccskategória, de én még mindig szívesen bedőlök, az ilyen játéknak. Megint a vonós szekció az, akik elérzékenyítenek minket, de olyan jó, amikor a nagy felismerés pillanatában robban a zene a kórussal megtoldva. Ezek azok a hidegrázós pillanatok, amiket az ember igényel, ha filmzenéről van szó. Bármikor szívesen meghallgatom, csak a filmet ne kelljen nézni hozzá. Ha valaki esetleg kimaradt anno a Da Vinci kód hype-ból, akkor inkább azt tanácsolom, hogy rakja be Hans Zimmer alkotását és csapja fel hozzá a könyvet. Ez a legjobb kombináció a film-zene-könyv triumvirátusból.
Szeretnénk élőben hallani? Naná! Rázzon a hideg, csorduljanak túl a könnycsatornák!
Eredeti cím: The Da Vinci Code
Rendezte: Ron Howard
Év: 2006
Zene: Hans Zimmer
IMDB itt.
Utolsó kommentek