„Jobb félni, mint megijedni!” Valószínűleg ez a közhely lehetett a vezérfonal a film készítőinél, mert miután végig kukucskáltuk a takaró alól ezt az immár klasszikussá vált darabot, rájöttünk, hogy kifejezetten ijesztő rész csak alig-alig van benne. Az első pár perces jelenet azért rendesen belénk állította az ideget, de utána tulajdonképpen egy izgalmas oknyomozó riporteri történetet kapunk, aminek persze még sose volt ekkora tétje, főleg nem ilyen rövid határidővel: 7 nap múlva betorzult arccal meghalsz. Ennyi. De hogy miért? És kicsoda? És honnan tudja a számom? Ezekre a kérdésekre próbál meg választ találni a főszereplőnk, Naomi Watts, aki inkább riporternek jó, mint anyának.


Ami a Körben iszonyatosan erős, az a fullasztó atmoszféra. A színvilág, a folyamatos eső és a zombiként viselkedő karikás szemű emberek persze egy kicsit elcsépelt eszköztárra utalnak, de még mindig hatásosak azt kell, hogy mondjam. Mi féltünk. Ennyi idő után is paráztunk, pedig tudtuk, hogy senki nem fog állni a becsukodó hűtőajtó mögött és senki nem ugrik ki a szekrényből! De azért készültünk rá!

Ahogy anno a Blair Witch Project divatba hozta a handycam-es horrorokat, úgy a Kör a gyerekkel való ijesztgetést. Nemcsak a kútból kimászó kiscsajra gondolok, hanem a főszereplő vámpír kinézetű kisfiára. A legrémítőbb, hogy ő a legfelnőttebb karakter az összes közül és ettől csak még jobban erősödik bennem a gyanú, hogy ő egy vámpírgyerek, aki már 1000 éve ebbe a testbe ragadt! A kölykökkel való paráztatás persze nem saját ötlet. Ez egy japán horror szőke szereplőkkel leforgatott remake-je, amiért most nem fogunk haragudni, mert a beleölt sok-sok millió dollár és minőségi szakértelem megtérülni látszott a film alatt. Minden húsz Zs-kategóriás horrorra jut egy, ami fent marad az örökkévalóságnak. Ez a film a ritka kivételek közé tartozik (nem úgy, mint a második része).

Hans sokoldalúságát bizonyítja, hogy elvállalt egy tőle ennyire távol álló műfajú filmet és a zsenialitását igazolja mennyire jól helyt állt ebben a feladatban. Itt kifejezetten nagy szerep jut a zenének, hiszen akkor is félnie kell a nézőnek, mikor tulajdonképpen nem is történik vizuálisan semmi rémisztő. A vonósok kapják a főszerepet: bőgnek a bőgők és sírnak a hegedűk rendesen. Mintha a mi idegszálainkon húznák a lószőrt, a szemem is elkezdett tikkelni egy idő után. Tökéletes iskola példája annak, hogyha kicserélnénk a zenét mondjuk a Miss Daisy sofőrjének zenéjével egy teljesen értelmetlen filmet kapnánk végül. A zenéje nélkül ez a film, nem lenne képes működni ilyen hatásfokon.

Részemről enyhe nosztalgia játszik közre abban, hogy ennyire szeretem még mindig a Kört - hiszen még tinédzserként lógtunk be a moziba rá. Lehet, hogy a jövő generáció már csak röhögni fog az óriás bunkófonnak kinéző vonalas telefonon és értetlenül szemléli majd a kazettákat, de én sose felejtem el, ahogy félelemtől remegő szájjal meredtünk az izzadó tévére a terem sötétjében.

Szeretnénk élőben hallani? Ha végig vesszük az érzelmek teljes skáláját, akkor a félelmet se hagyjuk ki!

Eredeti cím: The ring

Rendezte: Gore Verbinski

Év: 2002

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.