Na jó, egy kicsit csaltunk. De hát már olyan régóta akartunk látni egy jó filmet, ami visszaadja hitünket és segít végigmenni a cetlik által kikövezett úton, mely körömlakkal van kifugázva! Igen, kiszedtük a dobozkából. Én nem olvastam egyik könyvet se, így szerencsére nem voltak elvárásaim. Természetesen ezt a hiányosságomat pótolni fogom ezek után!

A Da Vinci kód ismert főszereplője Robert Langdon professzor (az imádott Tom Hanks), a szimbólumkutatás elismert szakértője most a történelem leghatalmasabb földalatti szerevezete ellen veszi fel a harcot. Az illuminátus rendet 1776-ban Adam Weishaupt, az egyházjog professzora alapította. Ezután furcsa, hogy a rend célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az emberek feletti uralmat feleslegessé tegye. A politika zsarnokságtól és babonáktól való megtisztítása során a katolikus hagyományoktól független megvalósításért szerveződtek. Ezek az illumitásusok ismét feléledtek (1785-ben ugyan betiltották őket, de a mai napig hisznek benne, hogy még mindig tevékenykednek) és ebben a filmben szálltak szembe az elnyomó katolikus egyházzal. Robert Langdon a Vatikánon és Rómán keresztül üldözte őket hátrahagyott jeleik alapján, melyből egy egészen izgalmas film kerekedett. A pápa halála, a konklávé összehívása, a vatikáni jelenetek egy sokak számára ismeretlen világba nyújtanak betekintést – és még a levéltárba is eljuthatunk.

Jaj. Sokszor beszéltünk arról, hogy azokról a filmekről a legnehezebb írni, amiket szerettünk. Én ezt szerettem, izgultam rajta – bár nem kellett volna, hiszen nekünk van okostelefonunk, nem kellett elmennünk a levéltárba azért, hogy megmondjuk, hol találják a következő bíborost. Kindor beütötte „Róma, Bernini, víz”, aztán már adta is ki a helyszínt. 5 percet vártunk mire Robertnek is eszébe jutott a megoldás, de valószínűleg a levéltáras jelenet és a hihetetlen lexikális tudása sokkal izgalmasabbá tette a filmet.

Ez egy tipikusan olyan film, ami önmagában is izgalmas, de azt hiszem nem élhetne a zene nélkül. A kettő együtt olyan egyveleget alkot, mely együtt teszi feledhetetlenné az élményt. A zene monumentális – mint a székesegyhézak és a Szent Péter tér –,mély – mint a katakombák –, megfoghatatlan és titokzatos – mint az illuminátusok. A vegyes kórus, a pattogóan változó zene folyamatos feszültséget tart fenn a hallgatóban, szinte érzed a múló idő súlyát és a rossz közeledését. Köszönjük Hans, köszönjük Ron. Ismét jó párost alkottatok!

Szeretnénk élőben hallani? Naná! Már alig várom!

Eredeti cím: Angels & Demons

Rendezte: Ron Howard

Év: 2009

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Nagyon örültem ennek a filmnek, amikor kihúztuk! A lelki szemeim előtt megjelent egy labrador, ami lógó nyelvvel fut végig egy virágos mezőn. Mindig aranyos, ragaszkodó, a családot megmenti és a kisfiú legjobb barátja. Hát nem így lett. A filmben nem volt egy kutya sem, ellenben a rendőrséget robotokkal erősítették meg. Kemény sorok következnek!

A várva-várt katartikus, kötelező cuki állatos megváltás elmaradt. A film egy olyan korban játszódik, mikor a bűnözés már csak robotok segítségével állítható meg. Egy cég azzal foglalkozott, hogy ezen mesterséges intelligenciával ellátott robotokat fejlessze és gyártsa le a rendőrség számára, melyek szinte teljesen visszaszorították a bűnözők rossz vágyait, hiszen sose győzhettek. A robotokat a Gettó milliomos indiai győztes fiúja fejlesztette ki, aki valószínűleg a nyereményéből jutott el Amerikába. Ám neki nagyobb vágya volt ezeknél az örző-védő masináknál az, hogy egy emberi robotot alkosson. Meg is csinálta a programot, majd egy leselejtezett ( a „22-es”) robotot bedobott a kocsijába. Igen ám, de közben azért a rosszfiúk se tétlenkedtek. Nekik ettől függetlenül bűnözniük kell, így közben kitalálták, hogy elrabolják kicsi milliomosunkat és egy robotot építtetnek vele. Igazán egyszerű karakterek, nulla emberi ösztönnel, és a világ legidegesítőbb kinézetű és hangú lánya végül szert tesznek 22-re a rablás során. Ő lesz Chappie. A robotka az új programmal a fejében szépen növekszik. Megtanulja a különböző tárgyak neveit, bájosan ismerkedik a világgal, hiszen ő még egy gyerek. Megtanítják lőni és még számos gyermeki játékra, ám Chappie érzi, hogy valami nincs rendben. A rendőrség lefüleli, hogy egy robot átállt a rossz oldalra, így Hugh Jackman vezetésével háborút indítanak ellene. Itt pattant el nálam a cérna. Mikor észrevettem, hogy ez a film még mindig megy, akkor már éppen az utolsó percekben jártunk. Nem mondom el mi lett a film vége, pedig nagyon kikívánkozik. Mondanám, hogy nézzétek meg, de nem akarok ellenségeket. Főleg robotokat nem.

Neill Blomkamp nevét nem ismertem, de a District 9 című filmet láttam. Hát Neill, elég mélyrepülésbe kezdtél. Sajnálom.

A zene. Igazán robotosra sikerült! Kicsit eszünkbe is jutott róla a Tom Cruise féle Világok harca, ahol a jó mély, kürt hatású hangok uralkodnak el a filmen. Ez nem egy Cápa volt két jól eltalált hanggal,ellenben ez csak egy mély hang volt. Egy, mély hang. Na ebben a filmzene bővelkedik. De ettől még szerintem szar nem jó. Idegesítő, zavaró, és nem összeegyeztethető a kedves labradorral. Nem mondom, vannak benne jobb részek, kicsit érezhető rajta a jellemzően grandiózus blockbusters zene (Hans ebben eléggé a toppon van), de mégis a filmhez megálmodott zenei világ ezt feledteti.

Valahogy a film egy katyvasz lett sok nem összeillő részlettel – a film címe, a zene és az idegesítő szőke csaj. Totális csalódás.

Szeretnénk élőben hallani? Köszönöm, de biztos nem.

Eredeti cím: Chappie

Rendező: Neill Blomkamp

Év: 2015

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

A kapcsolatom a Da Vinci kóddal leginkább a hullámvasúthoz hasonlítható. 2005 környékén olvastam a könyvet a gimi utolsó évében. Nagyon tetszett a sok száraz tananyag után. Ekkor már rég olvastam olyan könyvet, amit nehezen vagy egyáltalán nem tudtam letenni, de ez annyira izgi volt, hogy utána befaltam még 3-4 Dan Brown könyvet. És ezután történt, hogy beültem a moziba megnézni a filmet. Sima libának tűnt a dolog, hiszen a könyv izgi volt és láttam, hogy a film jó kezekbe került, Tom Hanks-ről már nem is beszélve! Iszonyatos nagy csalódás volt. Aztán 2014 nyarán elmentem a Margitszigeti Nagyszínpadra a Budafoki Dohnányi Zenekar filmzenés estjét meghallgatni. A második részben adták le a Da Vinci kód zenéjét és annyira magával ragadott, hogy elkezdtem bőgni, mint egy kisbaba. Alig bírtam abba hagyni, ami azért ciki, így a tömeg kelős közepén. A rengeteg sok jó filmzene között, ez volt nálam a non plus ultra. Meg sem lepődtem, amikor rákeresve láttam, hogy Hans Zimmer szorította össze a mellkasom.

De most térjünk is vissza a filmre. Miért is volt ez nekem csalódás? Nem akarok ilyen klisékbe belemenni, mint:

-  könyvet nem tudnak jól adaptálni

-  vagy aki először a könyvet olvasta, aztán nézte meg a filmet, annak a film biztos nem fog tetszeni

-  vagy az a baj, hogy a karaktereket nem így képzeltem el, blablabla…

Nem erről van szó. Rengeteg ellenpéldát tudnék felsorolni cáfolatként, de ez a film nem tartozik közéjük. A könyv azért letehetetlen, mert az 500 oldal szerkezetileg úgy van pár oldalas fejezetekre bontva, hogy mindegyik végén van valami csavar, vagy valami új, izgalmas információ, amiért az ember „na jó, csak még egy fejezetet!” felkiáltással tovább lapoz.  Ha ezeket a fordulatokat előre tudva ül be a moziba az ember nem is készül arra, hogy meglepetés éri. Mégis meglepődtem, csak nem a kellemes formájában.

Végig azt éreztem a film alatt, hogy el vannak csúszva a hangsúlyok. Ahol a könyv éppen az izgalom tetőfokára hágott, afölött a film finoman átsiklott. A mai napig nem tudom a pontos okát, mert nem hagytak ki semmi fontosat a filmből, mégis… Rossz a vágás? Vagy velem van a baj? Egyik barátnőmmel néztük meg a moziban, aki nem olvasta a könyvet és neki még annyira sem tetszett a film, mint nekem. Majdnem 3 órás eposzról beszélünk és az a probléma, hogy ez a „morzsákat felcsipegetve jutunk el a mézeskalács házig” szindróma baromi fárasztó lett az első óra után. Egyszerűen az embert már a 28. elrejtett nyom nem tudja lázba hozni, főleg ha azt ezredszerre is felismeréstől csillogó, elszánt tekintettek sulykolják belénk hirtelen közelikkel. Amit viszont kézzel foghatóan fel tudok mutatni hibának, az Audrey Tautou személyesen. Engem az ő ripacskodása kifejezetten irritált, pedig nagyon alternatív-művészpalánta tinikoromban én is Lakótársat keressünk!-ön és Amélie-n szocializálódtam, de ez a szerep borzasztóan nem állt jól neki és elképesztően idegesítő lett a végeredmény. De Tom Hanks-et még mindig nagyon szeretjük!

Ami messze-messze a legértékesebb ajándéka a filmnek, az a zenéje. Oké, elismerem, hogy itt-ott már giccskategória, de én még mindig szívesen bedőlök, az ilyen játéknak. Megint a vonós szekció az, akik elérzékenyítenek minket, de olyan jó, amikor a nagy felismerés pillanatában robban a zene a kórussal megtoldva. Ezek azok a hidegrázós pillanatok, amiket az ember igényel, ha filmzenéről van szó. Bármikor szívesen meghallgatom, csak a filmet ne kelljen nézni hozzá. Ha valaki esetleg kimaradt anno a Da Vinci kód hype-ból, akkor inkább azt tanácsolom, hogy rakja be Hans Zimmer alkotását és csapja fel hozzá a könyvet. Ez a legjobb kombináció a film-zene-könyv triumvirátusból.

Szeretnénk élőben hallani? Naná! Rázzon a hideg, csorduljanak túl a könnycsatornák!

Eredeti cím: The Da Vinci Code

Rendezte: Ron Howard

Év: 2006

Zene: Hans Zimmer

IMDB itt.

Örökre bánni fogjuk, hogy másfél óra után kapcsoltuk ki és nem előbb. Ez nem vicc. Ez mazochizmus. Alapvetően két és fél órát kellett volna túlélni ebből a borzalomból, de elmúltak már azok idők, amikor úgy éreztük miénk a világ összes ideje. Öregek vagyunk már ehhez. És mi volt vele a gond? (sóhaj...)

Nem fogom elmesélni a történetet, mert akinek van internet hozzáférése, az beüti a wikipédiába és kész. Nekünk is használnunk kellett, mert egy büdös szót nem értettünk a filmből. Időrendi sorrendbe fűzött képsorok, amiket semmiféle logika nem köt össze. Egy idő után már fáradtak voltunk egymást kérdezni, hogy most mi van? A másik fontos probléma: ennyi visszataszító, idegesítő, nyámnyila, gyáva faszit és aljas, szarkeverő némbert még életemben nem láttam egyszerre. És akkor most szimpatizálni kéne valakivel? Esküszöm, azért kezdtünk el szurkolni, hogy a katolikusok és a hugenották öljék egymást halomra és legyen már vége! Húsz millió eurós büdzsé. Nem mondom, ahhoz képest, hogy európai koprodukció látványos volt. Szép ruhák meg minden. Csak ne szólaltak volna meg inkább a viselőik. Jah, és egy kis megjegyzés a készítők felé: az indokolatlanul sok erőszakos szexjelenettől nem lesz hiteles egy középkori történelmi film. De most komolyan! Mintha a jelentek közti történeti hiányokat csöcsökkel és seggekkel próbálták volna meg áthidalni. Hát nem sikerült. Ez nem a Spartacus. Annak legalább van stílusa. Ennek csak túl hosszúra nyújtott terjedelme van.

Újabb ikertornyok az életünkben: Artúr király - IV. Henrik. Most ebből biztos azt szűritek le, hogy sekélyesek vagyunk a történeti értékek közvetítő filmek iránt. Pedig kifejezetten szeretjük őket. A jókat. Ezek nem azok.

Nem tudok a zenéről nyilatkozni, mert annyira felment bennem a pumpa a film miatt, hogy elöntötte a vér az agyamat és a dobhártyáimat egyaránt. Hallgassátok meg, ha gondoljátok. Én is belehallgattam most. Egész jó. Kár érte.

Utóirat: Evikének, a mi kis cicánknak  annyira tetszett ez a movie, hogy legmélyebb álmából felébredve tűntetőleg hátat fordított a tévének. Szólásszabadság van és teljes egyetértés.

Szeretnénk élőben hallani? Nem tom, nem érdekel. Jó válasz?

Eredeti cím: Henri 4

Rendezte: Jo Baier

Év: 2010

Zene: Henry Jackman és Hans Zimmer

IMDB itt.

„Jobb félni, mint megijedni!” Valószínűleg ez a közhely lehetett a vezérfonal a film készítőinél, mert miután végig kukucskáltuk a takaró alól ezt az immár klasszikussá vált darabot, rájöttünk, hogy kifejezetten ijesztő rész csak alig-alig van benne. Az első pár perces jelenet azért rendesen belénk állította az ideget, de utána tulajdonképpen egy izgalmas oknyomozó riporteri történetet kapunk, aminek persze még sose volt ekkora tétje, főleg nem ilyen rövid határidővel: 7 nap múlva betorzult arccal meghalsz. Ennyi. De hogy miért? És kicsoda? És honnan tudja a számom? Ezekre a kérdésekre próbál meg választ találni a főszereplőnk, Naomi Watts, aki inkább riporternek jó, mint anyának.

Ami a Körben iszonyatosan erős, az a fullasztó atmoszféra. A színvilág, a folyamatos eső és a zombiként viselkedő karikás szemű emberek persze egy kicsit elcsépelt eszköztárra utalnak, de még mindig hatásosak azt kell, hogy mondjam. Mi féltünk. Ennyi idő után is paráztunk, pedig tudtuk, hogy senki nem fog állni a becsukodó hűtőajtó mögött és senki nem ugrik ki a szekrényből! De azért készültünk rá!

Ahogy anno a Blair Witch Project divatba hozta a handycam-es horrorokat, úgy a Kör a gyerekkel való ijesztgetést. Nemcsak a kútból kimászó kiscsajra gondolok, hanem a főszereplő vámpír kinézetű kisfiára. A legrémítőbb, hogy ő a legfelnőttebb karakter az összes közül és ettől csak még jobban erősödik bennem a gyanú, hogy ő egy vámpírgyerek, aki már 1000 éve ebbe a testbe ragadt! A kölykökkel való paráztatás persze nem saját ötlet. Ez egy japán horror szőke szereplőkkel leforgatott remake-je, amiért most nem fogunk haragudni, mert a beleölt sok-sok millió dollár és minőségi szakértelem megtérülni látszott a film alatt. Minden húsz Zs-kategóriás horrorra jut egy, ami fent marad az örökkévalóságnak. Ez a film a ritka kivételek közé tartozik (nem úgy, mint a második része).

Hans sokoldalúságát bizonyítja, hogy elvállalt egy tőle ennyire távol álló műfajú filmet és a zsenialitását igazolja mennyire jól helyt állt ebben a feladatban. Itt kifejezetten nagy szerep jut a zenének, hiszen akkor is félnie kell a nézőnek, mikor tulajdonképpen nem is történik vizuálisan semmi rémisztő. A vonósok kapják a főszerepet: bőgnek a bőgők és sírnak a hegedűk rendesen. Mintha a mi idegszálainkon húznák a lószőrt, a szemem is elkezdett tikkelni egy idő után. Tökéletes iskola példája annak, hogyha kicserélnénk a zenét mondjuk a Miss Daisy sofőrjének zenéjével egy teljesen értelmetlen filmet kapnánk végül. A zenéje nélkül ez a film, nem lenne képes működni ilyen hatásfokon.

Részemről enyhe nosztalgia játszik közre abban, hogy ennyire szeretem még mindig a Kört - hiszen még tinédzserként lógtunk be a moziba rá. Lehet, hogy a jövő generáció már csak röhögni fog az óriás bunkófonnak kinéző vonalas telefonon és értetlenül szemléli majd a kazettákat, de én sose felejtem el, ahogy félelemtől remegő szájjal meredtünk az izzadó tévére a terem sötétjében.

Szeretnénk élőben hallani? Ha végig vesszük az érzelmek teljes skáláját, akkor a félelmet se hagyjuk ki!

Eredeti cím: The ring

Rendezte: Gore Verbinski

Év: 2002

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.