Ezen a napon többek között 12 év rabszolgaságot néztünk. A bűvös kéz, mely irányított a húzásnál, valamiért nem akart túlzott boldogságot okozni ezen a napon. Ezért is vártuk csillogó szemmel ezt a rajzfilmet. Éneklés, sok szín, vidámság – na igen, csak a témáról feledkeztünk meg!

A Dreamworks ezúttal Mózes történetét vetette papírra. Rabszolgaként élt, herceg lett, majd felszabadító. A fáraó lánya megtalálta abban a bizonyos kosárban, tudjátok. A rajzfilm végig vezet minket ettől a momentumtól kezdve az életén. Bár ha úgy nézzük, kicsit furcsa, hogy ezt az enyhén véres történetet filmvászonra vitték, ráadásul gyermekeknek. A bibliai tíz csapás a zsidó nép kiszabadítása, a Vörös-tenger (ez nagyon jó rész volt) szétválasztása és az Ígéret földje mind érthetően és csodálatosan megalkotott. Szerettük, bár kicsit durva rajzfilmnek.

Egy dologban biztosak vagyunk: rajzfilmhez zenét írni nagyon hálás feladat, de nagyon kemény is! A szokásos dalok mellett itt a zene sokkal jobban él, mint egy filmben, ahol igazából legtöbbször csupán aláfestés. Nem! Itt tényleg nagyon fontos, hogy jó legyen, erős, dallamos, érzelmeket maximálisan kifejező, hiszen ez az, ami legjobban hat a gyerekek érzékeire. Ne csak hangulatot teremtsen, mesélje is el a történetet. ha úgy nézzük, egy ilyen rajzfilm már-már musical számba egy. A jó (rajz) filmzene erősíti a szereplőket és a történetet, itt pedig ezt kaptuk. Köszi Hans, nagy voltál!

Ja, és említsük meg Whitney Houston és Mariah Carey duettjét is. Na, az volt az igazán nagy durranás!

Szeretnénk élőben hallani? Igen, énekelnénk is!

Eredeti cím: The Prince of Egypt

Rendezte: Brenda Chapman, Steve Hickner, Simon Wells

Év: 1998

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

A helyszín Dél-Afrika, az időpont pedig az Apartheid időszaka. A főszereplő kisfiú PK maga is kirekesztett volt, na de nem bőrszíne miatt, csupán azért mert bevándorló családból származott. A tinédzserek amúgy is kegyetlenek tudnak lenni, na de ebben a filmben, ebben a környezetben ez brutális. Nem mondom, hogy felemelő a film első 30 perce.

Ám ami viszont szuper, hogy PK a rengeteg megaláztatás és üldözés ellenére se adja fel, pedig 10 év körüli forma. Elveszti az egész családját, a szeretteit, egy idegen környezetbe kerül, de ebben a kissrácban annyi kitartás van, hogy el is bujdosok valahova. Egy új helyen, ahol már egyáltalán nem számítana rá, egy kaktusz társaságában lel rá új barátjára, egy börtönviselt kaktusz szakértőre, aki megtanítja az ökölvívás minden fortélyára.

Természetesen egy ilyen íráshoz inspirálódni kell egy kis filmzenével. Számat ezután hagyta el a „te, ez jó” kijelentés. Abban megegyeztünk Kindorral, hogy ez nem egy tipikus faji megkülönböztetéshez illő zene, hanem inkább kicsit safari, kicsit Oroszlánkirály. Olyan igazi afrikai, háttérben a felkelő nappal. Amúgy Afrika a népzenei hagyományok terén a leggazdagabb földrész, rengeteg jót köszönhetünk nekik. Hans Zimmer ezt használta ki – jelentem, sikerrel. Talán lehet mondani, hogy egy Afrikában játszódó filmhez ez már természetesen jön, nem tudom. Annyi filmet MÉG (!) nem láttam. Ami biztos: az Apartheid borzalmai mellett ez a zene reményt kelt, és tuti, hogy ez PK lelkének zenéje. Hát ő nem adta fel, nagyon belevaló gyerek. Maga a film nem egy maradandó alkotás és talán a zene se. Most viszont jó hallgatni, és talán máskor is jó lesz. A kettő együtt nem volt maradandó.

John G. Avildsen még nem dolgozott együtt Hanssal, de olyan filmek köthetők hozzá, mint a Rocky és a Karate kölyök – ezennel tudástár rovatunk véget ért.
Szeretnénk hallani élőben? Remélem lesz kórus is a koncerten, akkor szívesen meghallgatnám!
 

Szeretnénk hallani élőben? Remélem lesz kórus is a koncerten, akkor szívesen meghallgatnám!

Eredeti cím: The Power of One

Rendezte: John G. Avildsen

Év: 1992

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Anna (aki akár lehetne kisfiú is kinézete alapján) sokszor álomvilágba menekül, ahol egy beteg kisfiú a barátja. Kiderül, hogy a két világ között erősebb kapcsolat van mint gondolnánk, és a gyermeki képzelőerőnek nagyobb a hatalma .

Hans Zimmer bontogatta szárnyait Stanley Myers oldalán (akinek A szarvasvadászon kívül nem ismerjük egyetlen munkáját se – talán nem véletlenül. Jól is tette, mert ez a zene számunkra semmit se mond. Megy valamerre, csak nem tudjuk milyen irányba. A nyomasztó filmhez nem illik, így két rosszul sikerült alkotást hoztak össze 92 perc alatt.

Kedves Hans! Megértjük, hogy elvállaltad, mert hát a pénz meg a tapasztalat….de nagyon örülünk, hogy megtanultál komponálni!

Szeretnénk élőben hallani? Köszönjük, nem.

Eredeti cím: Paperhouse

Rendezte: Bernard Rose

Év: 1988

Zene: Hans Zimmer, Stanley Myers

IMDb itt.

Jah, hogy még nem hallottatok róla? Nem vagytok vele egyedül. Mikor írogattuk ki a filmeket nekünk is rendesen összeszaladt a szemöldökünk, hogy ez meg micsoda? Miután megnéztük megértettem, hogy a magyar filmforgalmazók miért nem küldték moziba ezt a filmet. Iszonyatosan nyomasztó. Adott 3 nagyszerű szőke szépség - Kim Basinger, Charlize Theron és Jennifer Lawrence-, 3 idősík és egy túlbonyolított, nehezen követhető történetmenet.

Többet nem is szeretnék mesélni a filmről, mert akkor lespoilerezném azok előtt, akik esetleg megnéznék. Elöljáróba csak annyit fűznék hozzá, hogy borzasztó nagy kitartás és türelem kell hozzá. Vontatottságát mi sem tükrözi jobban, mint hogy az első akkordokig a 10. percig kellett várnunk.

Valószínűleg a film naturalizmusából és puritánságából eredeztethető, hogy a zene - már amikor van - nagyon visszafogott. Szinte nincs is. Olyan mintha megállnánk egy kihallt Új-Mexikói kisváros közepén, becsuknánk a szemünket és hallgatnánk a hangokat. Ahogy a szél fúja a szélcsengőt, ahogy egy bácsi pengeti régi gitárját, ahogy a por száll a levegőben. Mindezt távolról, nehezen kivehetően halljuk. Nyomasztó, barátságtalan, magányos érzés.

Zene és kép egységet alkot ez esetben. A koncepció megáll a lábán. De nem szeretnénk újra és újra meghallgatni ezt a zenét,ahogy a filmet sem szeretnénk többször megnézni. Egyszer bőven elég volt. Így is receptre írok fel mindenkinek minimum két mesét ezután a film után, hogy ne menjünk egyből neki a falnak.

Hans Zimmer és Omar Rodriguez-Lopez koprodukcióban készült el a zene, ami így olyan lett, mintha két szilaj lovat kötöttünk volna rá a kocsi két végére. Kioltották egymást, de a filmet nézve ez így volt rendjén.

Szeretnénk élőben hallani? Nem.

Eredeti cím. The Burning Plain

Rendezte: Guillermo Arriaga

Év: 2008

Zene: Hans Zimmer, Omar Rodriguez Lopez

IMDb itt. 

Nagy bajban voltam ezzel a filmmel, mert így elsőre nem is emlékeztem rá, hogy a betétdalokon kívül más zene is volt benne. Aztán második nekifutásra sem jutottam többre. Maradt hát jóbarátunk a youtube. És végül találtam is Hans Zimmer által készített szerzeményt. Egyet.

És ahogy a mese sem fogott meg igazán, úgy ez a dalocska sem. Pedig Hans-nak nem ez volt az első kirándulása abba a Fantáziaországba, ahol az animáció technikája semminek sem szab határt (jönnek még lehengerlő ellenpéldák, de most ne bonyolódjunk bele). De ez most nem jött össze. Leginkább magának a filmnek nem.

A probléma már eleve ott kezdődik nálam, hogy 2003-ban elkészítette a Pixar stúdió azt a bizonyos Némó nyomábant. Benne egy röpke mellékszerepben egy csapatnyi vegetáriánus cápa, akik barátkoznának, sem mint falnának. Majd 2004-ben jött a Dreamworks Animation a Cápamesével, melynek egyik főszereplője egy cápa, aki nem akar halat enni. Hm. Érdekes. Láttunk már hasonló ikertornyokat a filmtörténet során (kedvencem az Armaggedon-Deep Impact duó, amikor is 1éven belül kétszer pusztult el majdnem a Föld egy meteor miatt), de mint mindig most is vesztesen jutott ki egyikük.

Szerintem az a jó az animációs filmekben, hogy mindenkinek szórakoztatóak tudnak lenni, kortól, nemtől függetlenül. De ezt mintha hiperaktív gyerekeknek készítették volna: nagyon színes, nagyon pörgös, tele MTV-re készített sláger gyanús szerzeményekkel, de ugyanakkor felszínes, élettelen és sablonos marad. A felnőtteknek egy kis maffiás-vonal van belógatva, ami két percig vicces, utána már fárasztó. Hans ennyit használt fel a zenéjében. A többi csak a mesére is jellemző gumicukor káosz.

Nem is igazán értem minek kellett zeneszerző ehhez a filmhez. Még egy pop dalocskával kitudták volna tölteni az időt.

Szeretnénk élőben hallani? Mégis mit?

Eredeti cím: Shark Tale

Rendezte: Bibo Bergeron, Vicky Jenson, Rob Letterman

Év: 2004

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.