„Jobb félni, mint megijedni!” Valószínűleg ez a közhely lehetett a vezérfonal a film készítőinél, mert miután végig kukucskáltuk a takaró alól ezt az immár klasszikussá vált darabot, rájöttünk, hogy kifejezetten ijesztő rész csak alig-alig van benne. Az első pár perces jelenet azért rendesen belénk állította az ideget, de utána tulajdonképpen egy izgalmas oknyomozó riporteri történetet kapunk, aminek persze még sose volt ekkora tétje, főleg nem ilyen rövid határidővel: 7 nap múlva betorzult arccal meghalsz. Ennyi. De hogy miért? És kicsoda? És honnan tudja a számom? Ezekre a kérdésekre próbál meg választ találni a főszereplőnk, Naomi Watts, aki inkább riporternek jó, mint anyának.

Ami a Körben iszonyatosan erős, az a fullasztó atmoszféra. A színvilág, a folyamatos eső és a zombiként viselkedő karikás szemű emberek persze egy kicsit elcsépelt eszköztárra utalnak, de még mindig hatásosak azt kell, hogy mondjam. Mi féltünk. Ennyi idő után is paráztunk, pedig tudtuk, hogy senki nem fog állni a becsukodó hűtőajtó mögött és senki nem ugrik ki a szekrényből! De azért készültünk rá!

Ahogy anno a Blair Witch Project divatba hozta a handycam-es horrorokat, úgy a Kör a gyerekkel való ijesztgetést. Nemcsak a kútból kimászó kiscsajra gondolok, hanem a főszereplő vámpír kinézetű kisfiára. A legrémítőbb, hogy ő a legfelnőttebb karakter az összes közül és ettől csak még jobban erősödik bennem a gyanú, hogy ő egy vámpírgyerek, aki már 1000 éve ebbe a testbe ragadt! A kölykökkel való paráztatás persze nem saját ötlet. Ez egy japán horror szőke szereplőkkel leforgatott remake-je, amiért most nem fogunk haragudni, mert a beleölt sok-sok millió dollár és minőségi szakértelem megtérülni látszott a film alatt. Minden húsz Zs-kategóriás horrorra jut egy, ami fent marad az örökkévalóságnak. Ez a film a ritka kivételek közé tartozik (nem úgy, mint a második része).

Hans sokoldalúságát bizonyítja, hogy elvállalt egy tőle ennyire távol álló műfajú filmet és a zsenialitását igazolja mennyire jól helyt állt ebben a feladatban. Itt kifejezetten nagy szerep jut a zenének, hiszen akkor is félnie kell a nézőnek, mikor tulajdonképpen nem is történik vizuálisan semmi rémisztő. A vonósok kapják a főszerepet: bőgnek a bőgők és sírnak a hegedűk rendesen. Mintha a mi idegszálainkon húznák a lószőrt, a szemem is elkezdett tikkelni egy idő után. Tökéletes iskola példája annak, hogyha kicserélnénk a zenét mondjuk a Miss Daisy sofőrjének zenéjével egy teljesen értelmetlen filmet kapnánk végül. A zenéje nélkül ez a film, nem lenne képes működni ilyen hatásfokon.

Részemről enyhe nosztalgia játszik közre abban, hogy ennyire szeretem még mindig a Kört - hiszen még tinédzserként lógtunk be a moziba rá. Lehet, hogy a jövő generáció már csak röhögni fog az óriás bunkófonnak kinéző vonalas telefonon és értetlenül szemléli majd a kazettákat, de én sose felejtem el, ahogy félelemtől remegő szájjal meredtünk az izzadó tévére a terem sötétjében.

Szeretnénk élőben hallani? Ha végig vesszük az érzelmek teljes skáláját, akkor a félelmet se hagyjuk ki!

Eredeti cím: The ring

Rendezte: Gore Verbinski

Év: 2002

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Ismételten kihúztunk el filmet, ami nekem való volt – lehetett kutakodni utána. Mit ne mondjak, eleinte kissé döcögősen indult be a film, de miután Kindor egy szuper körmöt varázsolt nekem, máris szebb lett a világ. És a vége? Láttunk egy drámát, mely egyben egy dokumentumfilm is.

És ki volt David Frost? Ő többek között brit műsorvezető és újságíró, aki politikai szatirikus műsorával vált a televíziózás kultikus személyévé. Ám a showbiznisz világsztárjaival készített interjúi nem elégítették ki teljesen, így amikor meghallotta Nixon lemondását, mert nagyot álmodni: Egy jó kis Nixon interjút.

Na és innentől már a filmmé a főszerep! Négy alkalommal, 2 órára találkozott az USA leköszönő elnökével 1977-ben. A stábot és az előkészületeket kölcsönökből és saját pénzéből állta, mivel egyik TV csatorna se volt kíváncsi az interjú sorozatra – később persze hírtörténet legnézettebb műsora lett. Fontos megemlíteni a filmről, hogy a sztori bármennyire nem tűnik izgalmasnak, mégis odabilincseli az embert a televízió elé. Bár Nixon alábecsülte Frost-ot, hosszú, nyakatekert monológjaival igazi, vérbeli politikusként harcolt, mégis végül „hősi halált halt”.

A színészek fantasztikusak és a David Frost-ot megformáló Michael Sheen pedig annyira jó pasi volt ebben a filmben, hogy a Volturi klán tagjaként már nem is menő. 

Maga a film olyannyira izgalmas volt, hogy őszintén szólva sokszor a zenére nem is figyeltem, DE amikor igen, akkor teljesen letaglózott. Ha meg kellene fogalmaznom milyen is volt, akkor azt mondanám, hogy izgalmas, politikai zene. Érzed végig, hogy itt valami nagy botrány van kialakulóban, zörögnek a mappák, ketyeg az óra, a hatalom pedig nem ússza meg – a nép ítéletet mond. Hans egy egészen másik arcát mutatta meg ezzel a filmzenével, azt hiszem ez most egy jó kis kihívás volt neki is. De figyelj Hans, nagyon jól csináltad!

Még azért megemlíteném, hogy Ron Howard rendező és Hans Zimmer számos alkalommal dolgoztak már együtt. Ilyen filmek például: A dilemma, Lánglovagok, Hajsza a győzelemért, A Da Vinci-kód, Angyalok és Démonok. Bár a film hatalmas sikert aratott, Oscar bácsi végül nem jött.

Szeretnénk hallani élőben? Inkább újra megnézem a filmet miatta.

Eredeti cím: Frost/Nixon

Rendezte: Ron Howard

Év: 2008

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Egy igazi visszaemlékezős film, egy kihagyhatatlan Baldwin-nal. Ahogy gyermekként jó volt egy álomvilágba menekülni, ezt sokszor megtennénk felnőttként is – de már sokkal bonyolultabb, szinte lehetetlen.

Na de kanyarodjunk vissza a filmre. Bobby (a kis Elijah Wood) és testvére Mike egy új városba költöznek, ahol édesanyjuk új férjével élnek együtt. Életük új szereplője megköveteli tőlük a „Király” becenevet, mely azonban szöges ellentétben áll viselkedésével. Annyira király ez a csávó, hogy képes egy 8 éves forma gyereket molesztálni és egy kutyát szinte halálra verni – a gyerekek mégsem mondtak semmit az anyukájuknak, hogy ne rontsák el a boldogságát. A rendező Richard Donner olyan jól érzékeltette a negatív szereplőt, hogy már azelőtt utáltuk, mielőtt bármit csinált volna – ugyanis az arcát a film nagy részében nem is mutatták. Na, és mi a Radio Flyer? Egy kis piros négykerekű kocsi, ami elrepíti őket a világukba, ahol a gyerekeket nem bántja senki.

Azt tudjuk, hogy volt valaki a városban, aki épített valamilyen repülőt, amivel valahova elrepült a dombról. Ezen felbátorodva a két testvér szintén épített egy repülőt Radio Flyer felhasználásával, ami amúgy jól nézett ki. A mostohaapa elől menekülve Bobby és Mike elmentek arra a bizonyos helyre ahonnan fel lehet szállni és Mike elrepült saját tákolmányukkal. Mike sok képeslapot küldött családjának.

Ennyi.

Nem tudjuk mi történt pontosan. Tényleg elrepült? Tényleg elérte az álomvilágát? A megfejtéseket kommentben várjuk!

A film zenéje mesébe illő, a két elszánt, életvidám gyermek valódi álomvilágába kalauzol el minket. Ám nem csak ezt mutatja meg, hanem azt a hihetetlen erőt és kitartást is, amivel ezt a helyzetet végig csinálták. Le a kalappal a gyermekek előtt, hogy meg tudták őrizni így is gyermeki ártatlanságukat.

Szeretnénk hallani élőben? Csinált már jobbat is Hans.

Eredeti cím: Radio Flyer

Rendezte: Richard Donner

Év:1992

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Ezt persze nem úgy kell érteni, na! Mi az ágyon ülünk, lakkozunk, megy a quilling, a csoki, a popcorn, miegymás. Aztán húzunk, nézünk, majd ha meglátjuk a nevét, sikítunk - csak olyan csajosan. Hát ezeket az izgalmakat vetette virtuális papírra a Roboraptor blog, amit itt olvashattok el. Ő pedig Evetke, aki a cédulák állapotáért felelős manager.

Nem, ez nem egy drogprevenciós kisfilm címe. Ez egy film, amit nem igazán tudtam értelmezni és ezt mindjárt ki is fejtem nektek. Az első 10 percben kirajzolódik előttünk főszereplőnk (Harrison Ford) jelleme. Egy tipikus, hátra zselézett hajú sztárügyvéd, baromi drága lakással, feleséggel, egy gyerekkel. Sajnálatunkra legnagyobb problémája az, hogy rossz étkezőasztalt szállítottak ki neki, nem pedig az, hogy jó emberekkel szúr ki a bíróságon vagy hogy csapnivaló apa. A 10. percben leugrik cigiért a boltba és beüt a végzet! Pont akkor rabolják ki a kis éjjel-nappait és főhősünk Henry bekap két lövést. Szóval a magyar cím már megint nem sikerült... Rövid kómát követően Henry magához tér és egy roppant találó venezuelai szappanopera csavarral kiderül, hogy nem emlékszik semmire, nem tud beszélni, mozogni, járni. Leginkább csak csorgatja a nyálát (tényleg!). Szanatóriumba kerül, újra tanul mindent. Minden filmbe kell egy montázs, ebbe is kapunk egyet a tolószéktől a sétabot elhagyásáig. És innentől kezdve nem értem a filmet. Egy teljesen új Henryt kapunk, aki semmilyen formában nem emlékeztett arra az antipatikus karakterre az elején. Hirtelen nem szereti a tojást, ami előtte a kedvence volt, tetszik neki az étkezőasztal, amit előtte utált. Már zselé se kell a hajára. Harrison Ford egy kisgyerek rácsodálkozásával tekint körbe a világra és válik teljesen új emberré. Na de hova tűnt a régi Henry? Azt is elfelejtettük minden mással. Na ez nekem nem csúszik le a torkomon. Nem hiszem, hogy csak és kizárólag az emlékeink határozzák meg, hogy milyen emberré válunk. Nem mondom nagy szerepe van benne, de ez már túl nagy hátraarc. Arról már nem beszélve, hogy olyan jelenetek követik egymást, ahol Henry olvasni tanul, majd a következő percben már visszamegy jogászkodni. Úgy, hogy nem emlékszik semmire. Tehát a tanulmányaira se. Logika? Merre vagy? Na itt én is kértem volna egy fejlövést.

Van egy dupla lemezes Hans Zimmer Greatest Hits-em, amin szerepel egy dal, amit első hallás után csak reflexszerűen mindig tovább tekertem. Most már filmhez tudom kötni ezt a szerzeményt. Kapunk egy kis 80as évek hangzást egy kis férfi lihegéssel köritve. Egy kis prüntyögés itt, kis basszustépés ott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy osztrák tv-sorozat zenéje, vagy egy NDK-s pornóé. A film is fura, a zenéje is fura. Kivéve egyet. Kár, hogy ez nem Hans nevéhez fűződik:

Szeretnénk élőben hallani? (Néma fejcsóválás a válasz.)

Eredeti cím: Regarding Henry

Rendezte: Mike Nichols

Év: 1991

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Egy általam nagyon kedvelt téma: a hegymászás. Emiatt jött el az a pillanat, hogy egy kicsit még a szokásosnál jobban is megpróbálok érdekeseket írni, jó?

A világ második legmagasabb hegye, neve a pakisztáni Karakorum hegységre utal, és egy 1856-os expedíció egyik tagjától, Thomas Montgomerie-től származik az elnevezés: Karakorum-2. Találkozhattok olyan nevekkel is, hogy Mount Goodwin Austen, Dapsan, Kechu, Ketu – na ilyenkor bólogassatok okosan, hiszen tudjátok már, hogy az is a K2. Ahhoz képest, hogy a csúcs 1856-ban került fel a térképekre, csak 1954-ben volt az első sikeres csúcshódítás (az Everestet 1953-ban mászták meg először). Bár „csak” a világ második legmagasabb csúcsa címet viseli, 8611 méteres magasságával, a K2-t „kegyetlen hegy” néven is ismerik. Szörnyű időjárása és meredek oldalai miatt eddig csupán 250-en mászták meg (Az Everestet több mint 2500-an). Eddig 64-en vesztették életüket a hegyen – 1986-ban 13-an, 2008-ban pedig egy nemzetközi expedíció 11 tagja. Magyar helymászó még nem járt a csúcson – de drukkolunk nekik innen a gép elől is!

Na most, hogy kicsit megismertétek a K2 történetét, a film talán érdekesebb lesz. A két főszereplő nagy haverok, együtt szoktak mászni. Egy bemelegítő hegymászáson összetalálkoznak egy másik csapattal, akik éppen K2 expedíciót szerveznek, de őket nem akarják bevenni a buliba. Este olyan helyen sátraznak, ahol ki vannak téve a lavinaveszélynek, de itt bukkan fel a bunkó, nagyképű „ki ha én nem” hegymászó, aki ezt totál leszarja – el is sodorja őket reggel egy lavina. Az így felszabadult 2 helyre éppen befér a rettentő rámenős Taylor, és a családját otthon hagyó Harold. A filmben számtalan tipikus hegymászófilmes karaktert sorakoztat fel, akik engem roppantul idegesítenek. Már az Everest című filmben is szerepet kapott az elvakult, nagypofájú mászó, aki attól még, hogy király csávó,de urambocsá’! Viselkedj már!  Én az első nap kikötöttem volna őket egy jó kis perec csomóval egy fához – ja, az arrafelé nincs fa. Ahogy minden hegymászófilm, ez is nagyon izgalmas – kövezzetek meg, ha nem így gondoljátok. Egy ismeretlen világba repít el minket, ahol vagy élet, vagy halál van. Nincs időd órákig gondolkozni mit tegyél, csak mész és csinálod. Ha menni kell mész, ha ott kell hagyni, akkor ott hagyod. Az élet talán legkeményebb helyzetei elé állít a hegy, így talán érthető is a sok igazán „kemény” karakter.

A zenével bajban voltunk. Az IMDb szerint Chaz Jankel csinálta a zenét, Hans Zimmer neve mellett pedig az „European version” áll – emellett egy 3. személy volt kiírva a film elején. Most akkor mi is van? Szerencsére voltunk annyira ügyesek, hogy megtaláltuk a youtube-on Hans zenéjét hozzá. És benne is volt a filmben, szóval teljes a sötétség. A zene nagyon jól visszaadja azokat a mostoha körülményeket, amivel egy hegymászó találkozik – a gleccser hasadékokat, a több száz méteres jégfalakat, a csipkézett, friss hóval borított hegygerinceket, ahol akár egy rossz lépés is végzetes lehet. A zene olykor sejtelmes, nem sok jóval kecsegtető, ám néha mégis olyan, mintha tisztulna az ég.A folyamatos akadályokat, biztonsági pontokat, teljesített célokat és megérdemelt pihenőket jeleníti meg. A mászás is éppen ilyen, sose tudhatod mi lesz a vége. A hangszerelésben olykor próbál helyi sajátosságokat is becsempészni, egy kis „kígyóbűvölő” zenével, de aztán átvált hirtelen egy igazi, amcsi filmzenévé, a hegy monumentalitásával vetekedve.A folyamatos veszélyt és adrenalint, a szíved gyors lüktetését és a mérhetetlen koncentrációt és figyelmet mondja el a zene nyelvén Hans Zimmer úgy, mintha ott lenne ő is a csúcs előtt már pár lépéssel…

Szeretnénk hallani élőben? Én igen.

Eredeti cím: K2

Rendezte: Franc Roddam

Év:1991

Zene: Chaz Jankel vagy/és Hans Zimmer

IMDb itt.

Fogalmam sincs mire vállalkozom. Mert ha valaki filmzenéről kérdez nekem ez az első ami beugrik. Az egyik vizsgaidőszakom alatt két hétig megállás nélkül ezt hallgattam. És ennek az oka? Mert zseni. Mert csodálatos. Mert könnyfakasztó. Mert itt érzem a leginkább azt, hogy ez a 11 tétel egy komolyzenei letétemény. És nem a filmélmény emeli magasba ezt a remeket. Elszabadul és önálló életre kel.

Félre értés ne essék! A film is elsőrangú. A tiszta és ártatlan keleti kultúra jelenik meg előttünk, amit szépen lassan megfertőz a nyugati civilizáció. Persze nem ennyire fekete és fehér minden. Szürke "állománynak" ott van Tom Cruise. Tanulságként pedig levonható, hogy ami régi az nem feltétlenül rossz, és fejlődni csak úgy lehet, ha a hagyományainkra építkezünk, mert annál biztosabb alap nincs. De fejlődni akkor is szükségszerű és elengedhetetlen, még ha lemondásokkal jár is.

Ez a fajta japán kultúra (nem a Hello Kitty-s gumitechno-pop, ami most megy) teljesen levesz a lábamról. Egyszerűen lenyűgöz az a szertartásosság, az a tisztelet, ami a legapróbb, leghétköznapibb mozdulataikban is ott volt ezeknek az embereknek. És pont ezt az attitűdöt érzem Hans munkáján is. Minden hangjegyen nyomot hagyott, hogy komoly kutatómunka eredménye és bátran használja a japán zenére annyira jellemző hangokat és hangszereket. Oda repít minket a cseresznyefák alá. Érezzük, ahogy a lehulló szirmok simogatják az arcunkat. Magába gyúrja ezeket a stíluselemeket és saját felfogásban újra tálalja. Mert egy percig sem feledjük, hogy ez egy amerikai filmzene, annak minden fortélyával. A zenének sikerül - ami Japánnak nem -, és Kelet és Nyugat összeforr a fülünk hallatára.

Ha ehhez a zenéhez még hozzá vesszük azokat a képeket és helyszíneket, amik megjelennek előttünk, még az ateisták is felsírnak a felismerés fájdalmától, hogy mit alkotott Isten, amikor létre hozta ezt a földi paradicsomot. A harc, a küzdelem és a fájdalom keretes szerkezetet ad, de ugyanennyi játékidő jut arra is, amikor abban a kis eldugott apró japán faluban sétálgatunk és érezzük, ahogy szétáramlik bennünk a béke.

Kicsit szentimentális és ömlengős lett ez a bejegyzés - akárcsak a film, de ha ilyen a Hollywood-i giccstenger, hát én boldogan belefulladnék.

Szeretnénk élőben hallani? Ezért (is) vettem meg a jegyet, nem?!

Eredeti cím: The Last Samurai

Rendezte: Edward Zwick

Év: 2003

Zene: Hans Zimmer

IMDB itt.

Elzászka. Na, itt álljuk is meg egy kicsit. Miért hívnak valakit Elzászkának? És ez csak egy kérdés a sok közül, amit a film kapcsán feltehetnénk.

De nem teszünk, ugyanis ez volt az első (és remélhetőleg az utolsó) film amit kikapcsoltunk kb. 40 perc után. Eddig jutottunk el: van egy milliomos játékgyáros, aki halálán van (egy propelleres sapka van a fején, ami össze van kötve a szívével, így ha lassul a propeller, akkor rögtön látják, hogy lassul a  szívverése – logikus), majd 5 perc múlva meg is hal. Sírja egy hatalmas kő elefánt, ami egész nap buborékokat fúj az ormányával. A gyárosnak két örök gyereke van, az egyikük éppen Robin Williams (Leslie). Ő és Elzászka (Joan Cusack) a háborút is megjárt nagybácsi szárnyai alá kerülnek, aki hát….mit mondjak…szeret hadakozni. Eddig szar alakú fürdőhabot, olasz és brazil műhányást csináltak, a nagybácsi hatalomra jutása után a cuki cuccok helyét a gyártószalagon átvette a műanyag puska és a tank.

A látvány maga érdekes volt, de amúgy jól kitalált – bár az én pillangó lelkemnek sok volt. Attól pedig rzá a hideg, hogy egy 35 éves ember gyereket játszik! Na végem volt.

A zene? Hans, ha ezt hallom Tőled először...én nem is tudom. Amúgy ha megpróbálok a sokkhatáson túllépni, akkor azt mondom, hogy még talán illett is a filmhez. Van benne egy kis cirkuszi, játékos hangulat, ami még akár jó is lenne, de sajnos összességében nem volt elég az élményhez. És ehhez ráadásul két ember kellett?

Szeretnénk élőben hallani? Erre most nem mondok semmit.

Eredeti cím: Toys

Rendezte:Barry Levinson

Év: 1992

Zene: Hans Zimmer, Trevor Horn

IMDb itt.