Élő bizonyíték arra, hogy az amerikaik már 1993-ban is inkább rebootoltak egy filmet, minthogy feliratosan nézzék meg. Mert ez is egy feldolgozás, bezony! Az eredetije Luc Besson azonos című filmje volt (az eredeti cím: La femme Nikita). Az már az én szegénységi bizonyítványom, hogy nem láttam az eredetit. De legyetek kedvesek nézzétek ezt el nekem. A történetben rejlő potenciált mutatja az is, hogy később még Tv-sorozatot is készítettek belőle.

Mikor Dorkinnal néztük ezt a filmet kiváncsi voltam, hogy így 23 év távlatában is izgalmas lehet-e ez az akciómovie egy olyan ember számára, aki még nem látta. Én ugyanis 7éves forma kölyök lehettem, mikor először láttam - és utána még rengetegszer, Dorkinnak viszont volt gyerekszobája és nem ezzel mulatta az időt szombat délutánonként.

De a film ütött, még most is. Látványos volt és izgalmas. Itt még nem használtak CGI-t minden képkockán. Ha robbant valami, akkor robbant. Nem kérdés. Ami pedig kifejezetten tetszett már akkor is és most is, hogy mertek egy nőt főszereplőnek megtenni egy ilyen tipikusan pasifilmben. Nem egy kiemelkedő alkotás, de igenis színvonalas és szórakoztató. Külön szeretném kiemelni Harvey Keitel-t a takarító epizódszerepében. Attól a pokerarctól még most lúdbőrözött a karom. Lehet, hogy Tarantino is látta ezt a filmet, mert 1 évvel később Harvey Keitel megint csak takarító lett a Ponyvaregényben, akkor már egy beszédesebb, öltönyös formában.

És amiért én mindig hálás leszek, hogy ez a film ismertette meg velem a mindig csodálatos Nina Simone-t. Az a nő - akiről gyerekként azt hittem a hangja alapján, hogy pasi - egy zseni!

A zene nagyon dögös lett. Van benne egy kis gitárzúzás, egy kis dobszóló, de ami a legjellegzetesebb az a filmen végigvonuló női vokál. Hans eldalolja nekünk milyen lelki viharok dúlhatnak a főhősnőnk szívében, izgalomba hozz minket, ha akció van és lágyra veszi a figurát, mikor bejön a képbe a kötelező romantika. Nem tépi le az arcunkat, ahogy a film sem, de teljesen korrekt munka. Részemről biztos van benne egy kis nosztalgikus báj is, hiszen, mint tudjuk: az idő mindent megszépít. Kivéve Nina Simone-t. Ő egy időtlen, kortalan, örökérvényű istennő.

Szeretnénk élőben hallani? Nem kifejezetten.

Eredeti cím: Point of No Return

Rendező: John Badham

Év: 1993

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Avagy az egyértelmű mélypont. Én szavakat se találok. De tényleg nem.

Ez a film borzalmas volt. És gagyi. És idegesítő. És még a zenéje is rossz. Most direkt rákerestem, hátha 1999-ben volt valami nagy megbízás, ami elvonta Hans figyelmét erről a "filmről", de nem. Ebben az évben ezen kívül egy El Candidato című tv-sorozat első részéhez csinált zenét és ennyi. Szóval nincs kifogás. Ez egy óriási nagy feket lyuk életművének közepén.

Jobb híján mesélek kicsit a filmről. Van valahol egy kicsi sziget, ahol egy tucatnyi katona és egy tudós egy új fajta robbanószert fejleszt ki, ami Elvis névre hallgat. Egy próbarobbantás során kicsit elnéznek valamit és 150 méteres hatósugár helyett Elvis legyalúlja a 7 mérföld átmérőjű szigetet. Nem megy a matek mi? A katonák parancsnokát felelőségre vonják - 10 év katonai börtön -, a professzor - aki nem tud számolni - pedig folytatja munkáját. A börtönajtó bezárul, 2 másodperc múlva kitárul és le is telt a 10 év. Fantasztikus vágás! A katona kiszabadul és... (dobpergés) elindul bosszút állni. Wow, micsoda forgatókönyv! A professzor közben vígan horgászik egy helyi sráccal aki a kis közösség egyetlen kávézójának szakács-pincér-üzletvezetője. Aztán beüt a krach. A katona és csapata megpróbálja ellopni Elvist, de a professzor gyorsabb és elviszi előlük. Közben meglövik. Elmegy a kávézóba. Odaadja a kölyöknek a bombát. Elmondja, hogy 50 Farenheit hőmérséklet felett a bomba robban. És meghal. Egészen véletlenül pont ott van Cuba Gooding Jr. és a fagyit szállító hűtőkocsija, úgyhogy a két irritáló főhős elindul a bombával és innentől kezdve menekülnek az exkatona csapata elől.

Ez egy celluloid hulladék. Én még a Film+ hétköznap délutáni műsorrára se tűzném ki, pedig láttunk már ott hasonló gyöngyszemeket. Egyetlen célja van ennek a remeknek: rendkívül jó ivós játékhoz. Ha minden alkalommal a szánkhoz emeltük volna a poharat ahányszor valamelyik okos elsüt egy Elvis meghalt, vagy Elvis elhagyta az épületet mondatot, vagy ahányszor Cuba "kurvaidegesítő" Gooding Jr. azt mondja: Óh anyám!, valószínűleg a detoxban kötünk ki.

A zenéről nincs mit mondanom. Lehet valaki visszaélt Hans nevével. Vagy töppedt ikerszarkómás és ez a kisebbik énjének a műve. Nem tudom. Nem is akarom tudni. Csak felejteni akarok. Megyek iszom valami erőset.
 

Szeretnénk élőben hallani? HAHAHHAHHAHAHAAAA! nem.

Eredeti cím: Chill factor

Rendezte: Hugh Johnson

Év: 1999

Zene: John Powell és Hans Zimmer (Ja, hogy ehhez ketten kellettek? Le a kalappal fiúk!)

IMDb itt.

Egy igazi, német Teletubbies, csak más szereplőkkel. Hans Zimmer több rajzfilm zenéjét szerezte (Az oroszlánkirály, Kung-fu panda, Megaagy…), de ez biztos, hogy a „szívességfilmek” csoportjába tartozik. Nem mondjuk, hogy baj, hogy elvállalta, csupán kissé kilóg a sorból.

Laura egy kislány, aki most költözött és magányosnak érzi magát. Plüssállatait magával cipleve várja a pillanatot, amikor visszatérnek megszokott közegébe, az otthonába. Ám ez nem következik meg. A csillagok közé menekül…. és hopp! Egy csillag pedig a Földre jön! Laura visszaragasztja egy ragtapasszal a kezét(vagy lábát? Mije van a csillagnak?), és ezentúl nagyon nagy barátok lesznek. A többire sajnos annyira nem emlékszem. A lényeg, hogy végül minden rendbe jön! Hans Zimmer most 2 társsal együtt dolgozott (Nick Glennie-Smith, Henning Lohner). most is úgy gondoljuk, hogy rajzfilmhez nagyon hálás feladat zenét írni, ám ez most nem engedett akkora szárnyalást. Nem volt „musicales”, nem volt meg a lehetőség arra, hogy valami grandiózust alkossanak.

A zene inkább csak aranyos,mesébe illő, csillagok között szárnyaló. nem bántuk meg ezt a filmet, viszont tényleg elég kicsiknek való. Egy gyereknapon, vagy bármilyen ugrálóváras eseményen lejátszanánk.

Szeretnénk élőben hallani? Szólaljon meg inkább más „csillagok között”.

Eredeti cím: Lauras Stern

Rendezte: Piet De Rycker, Thilo Rothkirch

Év: 2004

Zene:Hans Zimmer, Nick Glennie-Smith, Henning Lohner

IMDb itt.

Hans most egy számomra új arcát mutatta meg! Hurrá! A filmet amúgy is szeretem, de ez most felüdülés volt. De ne siessünk előre!

A Sólyom végveszélyben tipikusan az a film, ami során köszönetet adsz, hogy van fedél a fejed felett, adót fizethetsz, sőt, nem lőnek rád az utcán ha kilépsz a házból. Szomália pedig nem ilyen hely. Az ország széthullása 1991-ben kezdődött. A Sziad Barre diktátor hatalmát megdöntő hadurak egymás ellen fordultak. A délnyugat-szomáliai Aideed tábornok, aki korábban Barre nagykövete volt, lett az egyik legerősebb hadúr. Az ENSZ a kormányzat helyreállítása és a humanitárius katasztrófa megakadályozása céljából többnemzetiségű békefenntartó erőket küldött Szomáliába. A misszió azzal fenyegette a hadurakat, hogy elveszítik hatalmukat. Ezért 1993 júniusában a Havíje klán vezetője, Aideed megtámadta a soknemzetiségű ENSZ-csapatokat. Az USA (az ENSZ által jóvá nem hagyott) válaszcsapása is elbukott, amikor két helikopterüket lelőtték 1993. október 3-án. ( 1995-ben az ENSZ-nek ki kellett vonulnia az országból. Az összes társadalmi szervezet és segélyszervezet is távozott ekkor. Ebben a közegben játszódik a film, a két helikopter lelövésekor. ne hibáztassátok Orlando Bloom-ot, ekkor még nem volt sztár, Legolas nem csinált volna ilyet.

Ahogy már az elején kifakadtam: valami újat kaptunk. A kelet-afrikai ország  arab behatásai érződnek a zenén is, Nem vagyok nagy mágus, de szerintem használtak olyan hangszert is benne, ami ehhez a területhez, zenéhez köthető. Megfejtéseket kommentben várom! Hans Zimmer ebben a filmben kitett magáért. Levetette azt a „Hans Zimmeres” stílust, és mert megújulni a filmhez! Szeretem ha használja a torzított gitárt, jól áll neki. Tökéletesen a filmhez illő zenét sikerült alkotnia most is. Köszi Hans!

Ridley Scott és Hans Zimmer pedig összeszokott páros: Thelma és Louise, Trükkös fiúk, Sólyom végveszélyben!

Szeretnénk élőben hallani? Imádnám!!

Eredeti cím: Black Hawk down

Rendezte: Ridley Scott

Év:2001

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Ez pedig nem a szokásos Hans Zimmer. A többit is érdemes meghallgatni!

Szeretnénk élőben hallani? Ha nem jut eszünkbe róla a film, akkor jöhet!

Eredeti cím: King Arthur

Rendezte. Antoine Fuqua

Év: 2004

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Szeretnénk élőben hallani? Nem vagyunk mazochisták.

Eredeti cím: The Fan

Rendezte: Tony Scott

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Már az elején leszögezném, hogy nem ez lesz a kedvenc filmünk. Való igaz, rajongunk a Sötét Lovagért, de a kékharisnya már nem állt jól. Hát igen, a 2000-es években a fekete az új kék.

Nagyon erős stílust teremtett Nolan a képregényfilmek műfajában. Eredeti volt és a népek zabálták -  nem véletlenül. A denevérember regéjének politikai krimibe való beoltása sokkal emberközelibbé tette a szuperhőst. Hétköznapivá vált, amivel könnyebben tudtunk azonosulni. De vajon ugyanez elmondható egy köpenyes UFO-ról aki azt hiszi, ha felvesz egy szemüveget, akkor nem ismeri fel senki? Igen, ez költői kérdés volt.

És pont itt a bökkenő. Nolan sötét, borongós, szürkített színvilága nagyon jól állt a denevérembernek, de a piros-kék-sárga színegyüttest viselő szupermanusnak már kevésbé. Ezt már nehezen tudtuk komolyan venni. És szerintem a filmkészítőknek sem kellett volna (vagy akkor nem azzal kellett volna indítani, hogy Russel Crowe-t ráültetik egy sárkánygyíkra, hogy lovagolja meg). Értem én, hogy univerzumot teremtünk és kell a közös nevező, ha be akarunk mindenkit pakolni az Igazság Ligájába, blabla... de én se veszek fel forrónacit - hiába hordja nő társaim fele - egész egyszerű okból. MERT NEM ÁLL JÓL!

De a pénz nagy úr, és látva a XXI. századi Batman filmek sikerét igyekeztek hasonló fűszerekkel főzni. Christopher Nolan producerként átadta a már kész stílusjegyeket, Hans Zimmer pedig hozta Hans Zimmert. Ő ilyen közegben van elemében igazán. Nehéz sorsok, a világ megmentése, a küldetésével magára maradt magányos hős, a jó és a rossz élet-halál harca. Elképesztően monumentális és harcias, ami részemről az erős ütős részlegnek köszönhető. Szinte látom, ahogy a csatamezőn menetelnek a harci dobokkal. Lenyűgöző. A legapróbb részletnek is képes hangsúlyt adni, mint egy segítő kéz, ami a fejünket a megfelelő irányba forgatja. Kár, hogy most nem volt mit nézni.

Szeretnénk élőben hallani? Persze! Majd azt képzeljük, hogy ez a Batman 4 zenéje.

Eredeti cím: Man of Steel

Rendezte: Zack Synder

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Talán nincs is nehezebb annál, amikor olyanról kell írnod, amit feltétel nélkül, tiszta szívből, őszintén, elfogultan, vakon, örökké szeretsz. Hát elérkezett ez a pillanat is. A tervezetthez képest több idő szakadt a nyakunkba, így távol a húzós pléhdobozainktól, kedvet kaptunk egy Batman trilógiához. Christopher Nolan és Hans Zimmer kéz a kézben ültek velünk a kanapén, mi pedig levegőt se vettünk a 3 film alatt.

A Batman: Kezdetek és a Batman: Sötét lovag során Hans egy bajtársat tudhatott maga mellett James Newton Howard (Éhezők viadala, Az esemény, Jelek, satöbbi…) személyében. Ez a párosítás végre nem gyengítette munkáját, hanem együtt egy olyan monumentális zenét hoztak össze, ami miatt az is nézze meg a filmet, aki amúgy kiütéses lesz a denevérembertől. Talán a Tom Cruise féle Világok harca óta éli reneszánszát az a dudaszó, amitől az ember hátán is feláll a szőr. Tudjátok, az a mélyről, gyomorból jövő mély dörrenés, ami a legváratlanabb pillanatban tör elő. Na itt kapunk belőle rendesen – és élvezzük!

Hans és James az utolsó részre elváltak, de ez egy pillanatig nem rontott a zenén – egyéni vélemény, ez lett a kedvenc. A Batman Kezdődik hozta divatba a borongós szuperhős moviekat. A DC ezzel új stílust alkotott, mellyel hátat fordított a Marvel gumicukor hangulatának. Ez az újfajta Superman filmben is megjelenik. Egy viszont biztos: A zene nélkül közel se lenne ennyire drasztikus, a hatalmas szakadék a két oldal között a zene által nőtt Grand Canyon méretűvé.

 Mindhárom film  látványos, izgalmas, de mit sem ér a zene nélkül, ami szerencsére hatalmas hangsúlyt kapott.  A kettő nem él egymás nélkül, és emiatt hatalmas respect Nolan-nek! Kicsit olyan érzésünk van, mintha látnánk a fényt az alagút végén.

Az, hogy kinek melyik Batman az „igazi”, döntse el maga!

Eredeti cím: Batman – Begins, Batman: The Dark Knight, The Dark Knight Rises

Rendezte: Christopher Nolan

Év: Batman: Begins (2005), Batman : The Dark Knight (2008), The Dark Knight Rises (2012)

Zene: Hans Zimmer, James Newton Howard

IMDb itt, itt és itt

8 éves lehettem, amikor kaptam egy csomag Ayrton Senna csillogó matricát. Ez akkor nagyon menő volt, nem is cseréltem el! Na, ez az egyetlen emlék amibe kapaszkodhattam a témával kapcsolatban: ez pedig a Forma 1.

Leszögezem, hogy nagyon szeretem az életrajzi filmeket, ez pedig most se volt másképp. A sztori alapja az 1970-es években nagy port kavaró James Hunt -  Niki Lauda autóversenyzők rivalizálása. A Formula-3-tól kezdve ki nem állhatták egymást, ami egy igazán jó kis alapot ad a filmnek. Két elvakult férfi nagyon gyors autókkal – az egyiknek a csajok és a buli a fontos, a másiknak pedig semmi más, csak az F1. A két rivális közötti feszültség 1976-ban tetőzött, az ominózus nürnburgringi futam előtt. Niki Lauda a futam lefújását kérte a hatalmas eső miatt, ám James hozzá illő makacssággal és nemtörődömséggel már csakazértis odapörkölt neki. Ő a futam megtartását támogatta. Ez okozta majdnem Niki vesztét – kicsúszott a pályáról, és majdnem autójában égett. Élet és halál között saját bevallása szerint James adott neki erőt a kórházban – nem akarta, hogy a hülye brit nyerjen! 6 héttel később már az autójában ült….

Érdekes személyiségváltozásokat mutat be a film. A két versenyző messze vannak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de a film végére mégis tesznek egymás felé 1-1 lépést – végülis kell valaki, akit le akarunk győzni, nem?

Hans Zimmer itt nagy szerephez jutott, bár láthatatlan maradt. A 70-es évekhez, az égett gumiszaghoz és a tesztoszteronhoz illő zenét alkotott, mely kifejező, fenntartja azt a feszültséget, amit érezhet bárki, aki otthon ül vasárnaponként a kanapén egy sörrel a hasán és várja a futam végét. Hát mi is így éreztük magunkat. A zenében megvolt a „hansi” mozgalmasság, folyékonyság, a zene a filmmel együtt száguldott végig az arcunkon. Jó volt, na!

És ki a rendező? Ron Howard. Így próbálta jóvá tenni A dilemma című filmet? Hát nálam győzött.

Szeretnénk élőben hallani? Igen Hans, légyszi nyomjátok le!

Eredeti cím: Rush

Rendezte: Ron Howard

Év:2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Szar dolog olyan filmet nézni, amikor nem tudod, hogy a kockacukrot Julia Roberts-nek adnád, vagy a lónak.

Az 1995-ös film kissé olyan, mint az akkori divat  - színtelen, kissé túlméretezett, unalmas. Na persze senkit se akarunk megbántani vele, de ha már férjnek és feleségnek ugyanolyan frizurája van, na az gáz. A zene? Hát olyan középszerű, mint a film. Jellegtelen, nem mond semmit, de talán nem is volt ez a célja. Hans most nem alakított nagyot, talán szerzőtársával (Graham Preskett) egy sör mellett dobták össze.

Persze nem feltétlenül őket lehet okolni ezért. A filmzene akkor jó, ha tökéletes szimbiózisban mükődik a filmmel. Aládolgozik, segíti, megerősíti, beléd égeti a filmkockákat. De mit kezdesz egy olyan témával, mint az elhidegült feleség megcsalása? Hálás lehetett volna a téma, ha valamilyen irányba elindulunk vele. De sehova sem jutottunk. Nem lett se véres bosszú film, se road movie önmagunk újra felfedézéséről. Nem nevettünk, nem sírtunk. Bár úgy elég nehéz, ha egyetlen karakter sem ragadja meg az embert (kivéve a lovak és a kutya). Mintha úgy akarna feminista hangvétele lenni a filmnek, hogy ahelyett, hogy erős, szenvedélyes női karaktereket írnak bele, inkább rettenetes férfi ellenpéldákat sorolnak fel. Az utálatos nagypapa, a tenyérbemászó hűtlen férj és a töketlen - és persze pórul járt - új udvarló. Elkeserítő...

Nem erről a filmről fogunk emlékezni rájuk. A rendező (Lasse Hallstrom) úgy tűnik kidurrogtatta magát előző filmjénél. Gondolom senki sem szeretné, ha Gilbert Grape-et dicsőíteni kezdeném, úgyhogy lezárom annyival, hogy kár, hogy nem annak írta a zenéjét Hans. Egy újabb példája kedvenc alaptézisünknek: ha nem jó a forgatókönyv, mindegy milyen jó színészeket találsz rá (lásd: Valentin-nap, Szilveszter éjjel, stb.).

Konklúzió: a film egységben marad a zenével. Együtt tűnnek el az arctalan tömegben.

Ámen.

Szeretnénk élőben hallani? Inkább ne, jó?

Eredeti cím: Something to Talk About

Rendező: Lasse Hallstrom

Év: 1995

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

John Woo a kínai akciófilm-rendező ezzel a filmmel tört be Amerikába. Rögtön kezdésnek rosszfiút csinált az angyalarcú John Travolta-ból és emlékszem gyermekkoromban ez okozta az egyetlen meglepetést a film alatt. 1 évre rá duplázott is egyet az Ál/arccal, ami azért már jobban sikerült - véleményem szerint-, de itt még... Hát vannak bajok.

Tipikus 90-es évekbeli tesztoszterontól bűzlő akcióorgia, ahol kemény pasik küzdenek kemény pasikkal dollár milliókat érő atombombák fölött, hogy végül természetesen a jó fiú jöjjön ki nyertesen. Láttuk már elégszer. Jó kis iparos munka, minden adott volt, amit egy pasi elvárhatott a popcorn mellé anno a moziba. Az egyetlen női mellékszereplő mutatós kis biodíszlet, a főgonosz egy pöfékelő füstgyáros, a jófiú nagyon elszántan mered a távolba. Úgy le vannak osztva a lapok, hogy még gondolodnunk sem kell rajta.

A VHS korszak egyik gyöngyszeme. Régen ennyi is elég volt, ma már nagyon kevés lenne. De azért megmosolyogtatott, hogy John Woo jellegzetes belassításai már itt is jelen voltak. Kedvencem a lassan felröppenő galambjai, amik jöttek az Ál/arc-ban és taroltak a Mission Impossible 2-ben - ami amúgy a sorozat legrosszabb darabja lett.

A zene klasszisokkal színvonalasabb lett a filmhez képest. Pont azon gondolkodom, hogy hol nyúlhatták még le az alaptémáját? Vagy csak gyerekkoromban égett belém ennyire? Körülbelül 10 év után néztem meg most újra a filmet,  mégis betéve tudtam a zenéjét, ami azért nagy szó. Mert tényleg jól sikerült. Szinte magunkon érezzük tőle a főhős minden verejtékcseppjét és az arcukon kötelezően végfutó vércsíkot a szemöldökünktől egészen az állunkig.

A filmzene olyat mondhat el magáról, amit a film nem. Karakteres lett és emlékezetes. A film csak sablonos, könnyen felejthető. Lehet a zene nélkül még teljesen élvezhetetlen is lenne. De ezt hálisten sosem tudjuk meg.

Már csak egy dolog foglalkoztat igazán. Kinek juttot eszébe Rudolf Petit berakni John Travolta szinkronhangjának? De most komolyan. Miért?

Szeretnénk élőben hallani? Nem rossz-nem rossz, de legalább 20 másikat tudunk, amit szívesebben hallanánk.

Eredeti cím: Broken Arrow

Rendezte: John Woo

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt. 

Nos, már az elején leszögezzük, hogy ez nem ajánló lesz. Hans Zimmerről van szó, de hallottunk már tőle jobbat is. A rendező Penny Marshall már ekkor tökéletesítette  a középszerű filmeket, mielőtt megalkotta volna a Szilveszter éjjelt. Igen, a nevéhez fűződik a Kinek a papné is.

A történet maga leköti az embert, hiszen a Tini mamik szuperprodukció alapját is adhatta volna a sztori. Adott egy 15 éves lány, egy házibuli és egy autó. Na, ebből már lehet sejteni, hogy mi lesz belőle – igen, gyerek. Nem is egy, hiszen a Beverly (Drew Barrymore) legjobb barátnője  Fay (Brittany Murphy) is kerekedik. Édes tinédzserkor! Maga a történet hétköznapi, mégis egy olyan film, ami megragadja az embert – talán azért, mert olyan igazinak tűnik.

És a filmzene. Őszintén szólva nem emlékeztünk rá, bár a videó alapján nem is olyan rossz. Valószínűleg nem kapott olyan hangsúlyos szerepet a filmben, bár nem is tudnánk elképzelni. Hans Zimmer és szerzőtársa Heitor Pereira nem alkottak nagyot, de ehhez a filmhez talán nem is kellett - mi ezt inkább a rendező személyének tulajdonítjuk.

Szeretnénk élőben hallani? Köszönjük, nem.

Eredeti cím: Riding in cars with boys

Rendező: Penny Marshall

Év: 2001

Zene: Hans Zimmer, Heitor Pereira

IMDb itt.

Éppen otthon nyomtuk a szocifogit, így volt bőven időnk haladni a listával. Nem volt a legboldogabb nap, így kéz a kézben jártak a filmmel. Magát a témát már párszor körbejárták, de tegyük hozzá, hogy 12 év az 12 év! A film 3 Oscart kapott - Hans most nem.

Hát igen, az Oscar! Aktuális lett most a téma, hiszen Hollywood a faji megkülönböztetés elleni tiltakozásoktól hangos. Tényleg rabszolgaként kell szenvednie egy színesbőrű színésznek ahhoz, hogy jelölt lehessen? Kicsit valóban olyan érzése van az embernek, mintha Oscar rendelésre készült volna a film, hiszen mindene megvan, amit az Akadémia díjazni szeret: igaz történet, bátorság, kitartás, kegyetlenség.

A  film zenéjében egyet értettünk: reményt kelt amellett, hogy szomorú és fájdalmas. Ha úgy nézzük, a  vége nem igazi happy end, hiszen 12 év rabszolgaság ér véget, na. A film címén kívül talán a zene az egyetlen, ami érezteti velünk, hogy ennek a lelki börtönnek egyszer vége lehet. Ám a filmben nagy hangsúlyt kapnak azok a jelenetek is, ahol nincs zene - és jó, hogy nincs! A hosszan kitartott képek bepillantást engednek a "kulcslyukon" át a karakterre. Egy pillanatra hagyják élni a saját világában.  

Ha az embert megfosztják a hangszerétől, akkor amit tehet az az, hogy magából varázsolja elő. A filmben felcsendülő dalok egyértelműen köthetőek a képhez: az utlsó szalmaszál, ami még a szabadsághoz és az emberi mivoltukhoz köti őket: az ének.

Szerettük ezt a zenét? Naná! Ajánljuk a filmet első randira, vagy megnézzük minden évben legalább egyszer? Biztos, hogy nem. Egyszer viszont érdemes.

Szeretnénk élőben hallani? MINDENKÉPPEN!

Eredeti cím: 12 years a slave

Rendező: Steve McQueen

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

Imdb itt.

Ezen a napon többek között 12 év rabszolgaságot néztünk. A bűvös kéz, mely irányított a húzásnál, valamiért nem akart túlzott boldogságot okozni ezen a napon. Ezért is vártuk csillogó szemmel ezt a rajzfilmet. Éneklés, sok szín, vidámság – na igen, csak a témáról feledkeztünk meg!

A Dreamworks ezúttal Mózes történetét vetette papírra. Rabszolgaként élt, herceg lett, majd felszabadító. A fáraó lánya megtalálta abban a bizonyos kosárban, tudjátok. A rajzfilm végig vezet minket ettől a momentumtól kezdve az életén. Bár ha úgy nézzük, kicsit furcsa, hogy ezt az enyhén véres történetet filmvászonra vitték, ráadásul gyermekeknek. A bibliai tíz csapás a zsidó nép kiszabadítása, a Vörös-tenger (ez nagyon jó rész volt) szétválasztása és az Ígéret földje mind érthetően és csodálatosan megalkotott. Szerettük, bár kicsit durva rajzfilmnek.

Egy dologban biztosak vagyunk: rajzfilmhez zenét írni nagyon hálás feladat, de nagyon kemény is! A szokásos dalok mellett itt a zene sokkal jobban él, mint egy filmben, ahol igazából legtöbbször csupán aláfestés. Nem! Itt tényleg nagyon fontos, hogy jó legyen, erős, dallamos, érzelmeket maximálisan kifejező, hiszen ez az, ami legjobban hat a gyerekek érzékeire. Ne csak hangulatot teremtsen, mesélje is el a történetet. ha úgy nézzük, egy ilyen rajzfilm már-már musical számba egy. A jó (rajz) filmzene erősíti a szereplőket és a történetet, itt pedig ezt kaptuk. Köszi Hans, nagy voltál!

Ja, és említsük meg Whitney Houston és Mariah Carey duettjét is. Na, az volt az igazán nagy durranás!

Szeretnénk élőben hallani? Igen, énekelnénk is!

Eredeti cím: The Prince of Egypt

Rendezte: Brenda Chapman, Steve Hickner, Simon Wells

Év: 1998

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

A helyszín Dél-Afrika, az időpont pedig az Apartheid időszaka. A főszereplő kisfiú PK maga is kirekesztett volt, na de nem bőrszíne miatt, csupán azért mert bevándorló családból származott. A tinédzserek amúgy is kegyetlenek tudnak lenni, na de ebben a filmben, ebben a környezetben ez brutális. Nem mondom, hogy felemelő a film első 30 perce.

Ám ami viszont szuper, hogy PK a rengeteg megaláztatás és üldözés ellenére se adja fel, pedig 10 év körüli forma. Elveszti az egész családját, a szeretteit, egy idegen környezetbe kerül, de ebben a kissrácban annyi kitartás van, hogy el is bujdosok valahova. Egy új helyen, ahol már egyáltalán nem számítana rá, egy kaktusz társaságában lel rá új barátjára, egy börtönviselt kaktusz szakértőre, aki megtanítja az ökölvívás minden fortélyára.

Természetesen egy ilyen íráshoz inspirálódni kell egy kis filmzenével. Számat ezután hagyta el a „te, ez jó” kijelentés. Abban megegyeztünk Kindorral, hogy ez nem egy tipikus faji megkülönböztetéshez illő zene, hanem inkább kicsit safari, kicsit Oroszlánkirály. Olyan igazi afrikai, háttérben a felkelő nappal. Amúgy Afrika a népzenei hagyományok terén a leggazdagabb földrész, rengeteg jót köszönhetünk nekik. Hans Zimmer ezt használta ki – jelentem, sikerrel. Talán lehet mondani, hogy egy Afrikában játszódó filmhez ez már természetesen jön, nem tudom. Annyi filmet MÉG (!) nem láttam. Ami biztos: az Apartheid borzalmai mellett ez a zene reményt kelt, és tuti, hogy ez PK lelkének zenéje. Hát ő nem adta fel, nagyon belevaló gyerek. Maga a film nem egy maradandó alkotás és talán a zene se. Most viszont jó hallgatni, és talán máskor is jó lesz. A kettő együtt nem volt maradandó.

John G. Avildsen még nem dolgozott együtt Hanssal, de olyan filmek köthetők hozzá, mint a Rocky és a Karate kölyök – ezennel tudástár rovatunk véget ért.
Szeretnénk hallani élőben? Remélem lesz kórus is a koncerten, akkor szívesen meghallgatnám!
 

Szeretnénk hallani élőben? Remélem lesz kórus is a koncerten, akkor szívesen meghallgatnám!

Eredeti cím: The Power of One

Rendezte: John G. Avildsen

Év: 1992

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Anna (aki akár lehetne kisfiú is kinézete alapján) sokszor álomvilágba menekül, ahol egy beteg kisfiú a barátja. Kiderül, hogy a két világ között erősebb kapcsolat van mint gondolnánk, és a gyermeki képzelőerőnek nagyobb a hatalma .

Hans Zimmer bontogatta szárnyait Stanley Myers oldalán (akinek A szarvasvadászon kívül nem ismerjük egyetlen munkáját se – talán nem véletlenül. Jól is tette, mert ez a zene számunkra semmit se mond. Megy valamerre, csak nem tudjuk milyen irányba. A nyomasztó filmhez nem illik, így két rosszul sikerült alkotást hoztak össze 92 perc alatt.

Kedves Hans! Megértjük, hogy elvállaltad, mert hát a pénz meg a tapasztalat….de nagyon örülünk, hogy megtanultál komponálni!

Szeretnénk élőben hallani? Köszönjük, nem.

Eredeti cím: Paperhouse

Rendezte: Bernard Rose

Év: 1988

Zene: Hans Zimmer, Stanley Myers

IMDb itt.

Jah, hogy még nem hallottatok róla? Nem vagytok vele egyedül. Mikor írogattuk ki a filmeket nekünk is rendesen összeszaladt a szemöldökünk, hogy ez meg micsoda? Miután megnéztük megértettem, hogy a magyar filmforgalmazók miért nem küldték moziba ezt a filmet. Iszonyatosan nyomasztó. Adott 3 nagyszerű szőke szépség - Kim Basinger, Charlize Theron és Jennifer Lawrence-, 3 idősík és egy túlbonyolított, nehezen követhető történetmenet.

Többet nem is szeretnék mesélni a filmről, mert akkor lespoilerezném azok előtt, akik esetleg megnéznék. Elöljáróba csak annyit fűznék hozzá, hogy borzasztó nagy kitartás és türelem kell hozzá. Vontatottságát mi sem tükrözi jobban, mint hogy az első akkordokig a 10. percig kellett várnunk.

Valószínűleg a film naturalizmusából és puritánságából eredeztethető, hogy a zene - már amikor van - nagyon visszafogott. Szinte nincs is. Olyan mintha megállnánk egy kihallt Új-Mexikói kisváros közepén, becsuknánk a szemünket és hallgatnánk a hangokat. Ahogy a szél fúja a szélcsengőt, ahogy egy bácsi pengeti régi gitárját, ahogy a por száll a levegőben. Mindezt távolról, nehezen kivehetően halljuk. Nyomasztó, barátságtalan, magányos érzés.

Zene és kép egységet alkot ez esetben. A koncepció megáll a lábán. De nem szeretnénk újra és újra meghallgatni ezt a zenét,ahogy a filmet sem szeretnénk többször megnézni. Egyszer bőven elég volt. Így is receptre írok fel mindenkinek minimum két mesét ezután a film után, hogy ne menjünk egyből neki a falnak.

Hans Zimmer és Omar Rodriguez-Lopez koprodukcióban készült el a zene, ami így olyan lett, mintha két szilaj lovat kötöttünk volna rá a kocsi két végére. Kioltották egymást, de a filmet nézve ez így volt rendjén.

Szeretnénk élőben hallani? Nem.

Eredeti cím. The Burning Plain

Rendezte: Guillermo Arriaga

Év: 2008

Zene: Hans Zimmer, Omar Rodriguez Lopez

IMDb itt. 

Nagy bajban voltam ezzel a filmmel, mert így elsőre nem is emlékeztem rá, hogy a betétdalokon kívül más zene is volt benne. Aztán második nekifutásra sem jutottam többre. Maradt hát jóbarátunk a youtube. És végül találtam is Hans Zimmer által készített szerzeményt. Egyet.

És ahogy a mese sem fogott meg igazán, úgy ez a dalocska sem. Pedig Hans-nak nem ez volt az első kirándulása abba a Fantáziaországba, ahol az animáció technikája semminek sem szab határt (jönnek még lehengerlő ellenpéldák, de most ne bonyolódjunk bele). De ez most nem jött össze. Leginkább magának a filmnek nem.

A probléma már eleve ott kezdődik nálam, hogy 2003-ban elkészítette a Pixar stúdió azt a bizonyos Némó nyomábant. Benne egy röpke mellékszerepben egy csapatnyi vegetáriánus cápa, akik barátkoznának, sem mint falnának. Majd 2004-ben jött a Dreamworks Animation a Cápamesével, melynek egyik főszereplője egy cápa, aki nem akar halat enni. Hm. Érdekes. Láttunk már hasonló ikertornyokat a filmtörténet során (kedvencem az Armaggedon-Deep Impact duó, amikor is 1éven belül kétszer pusztult el majdnem a Föld egy meteor miatt), de mint mindig most is vesztesen jutott ki egyikük.

Szerintem az a jó az animációs filmekben, hogy mindenkinek szórakoztatóak tudnak lenni, kortól, nemtől függetlenül. De ezt mintha hiperaktív gyerekeknek készítették volna: nagyon színes, nagyon pörgös, tele MTV-re készített sláger gyanús szerzeményekkel, de ugyanakkor felszínes, élettelen és sablonos marad. A felnőtteknek egy kis maffiás-vonal van belógatva, ami két percig vicces, utána már fárasztó. Hans ennyit használt fel a zenéjében. A többi csak a mesére is jellemző gumicukor káosz.

Nem is igazán értem minek kellett zeneszerző ehhez a filmhez. Még egy pop dalocskával kitudták volna tölteni az időt.

Szeretnénk élőben hallani? Mégis mit?

Eredeti cím: Shark Tale

Rendezte: Bibo Bergeron, Vicky Jenson, Rob Letterman

Év: 2004

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt. 

Az igazán nagy dilemma bennem van, nem a filmben. Mit is írjak erről? Vince Vaughn amúgy se  a kedvencem, ezután a film után se lett az.

A sztori röviden: a két főszereplő pasas a főiskola óta legjobb barik, minden együtt csinálnak. Van egy közös cégük is. Hát. A lényeg az, hogy Ronny (Vince Vaughn) meglátja Nick (Kevin James) feleségét egy másik pasassal. Na és itt van a dilemma. Elmondja vagy ne mondja? Beszéljen a feleséggel vagy ne beszéljen a feleséggel? Igen, ez másfél órán át. Igaz, ezen mi is elgondolkoztunk, hogy mit kellene csinálni, nem mondom, nem könnyű helyzet. De azért annyira nem érdekes, hogy ebből filmet csináljanak. Próbálják összeszőni a szálakat, de ezen még Channing Tatum megjelenése se segít (talán egy kicsit). Számtalan gyenge poént vonultat fel a film, erőltetett helyzeteket erőltet még annál is tovább. Na és hol a zene?

Na igen, hol?

Hát fogalmam sincs. Próbáltam visszakeresni, de csak Audioslave , Ray Charles és The Black Keys volt. Hans sehol. Az IMDb szerint Hans Zimmer ebben a filmben Lorne Balfe-val dolgozott együtt – tegyük hozzá, nem először (Megaagy, Isten fia).  Ez valószínűleg a „szívesség” kategória volt, mert amúgy miért vállalta volna?

A másik fele Ron Howard. Kérdem én: az Egy csodálatos elme után miért? MIÉRT?!

 Szeretnénk élőben hallani? Mégis mit?

Eredeti cím: Tha Dilemma

Rendezte: Ron Howard

Év: 2011

Zene: Hans Zimmer, Lorne Balfe

IMDb itt.

Hans műve helyett most szóljon a KISS.