Mikor ezt a filmet néztük rájöttem, hogy gyerekkormoban két olyan szerepe is volt Robert De Nironak, amitől legszívesebben a sarokba húzódva nyűszítettem volna: A rettegés foka és ez. Mind a kettőben maxra van húzva az őrület faktor és valószínűleg nem hagyott volna ilyen mély nyomot bennem egyik sem, ha nem lenne borzasztóan hiteles. Elképesztően ijesztő, számomra sokkal inkább, mint egy horror film. Mert életszagú. Biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már olyan emberrel, akiről első blikkre megtudta mondani, hogy valami nem stimmel. Nem egyértelmű, hogy mi az, de zsigeri alapon érezzük, hogy vigyáznunk kell, mert bármikor robbanhat. Ennek a robbanásnak a krónikája A rajongó. 

Adott egy Giants szurkoló, aki gyerekkorában kölyökligás volt és azóta is ott rekedt a múltban. Mi sem példázza ezt jobban, minthogy mindenkinek azt meséli, mekkorát bulizott Jager-rel '77-ben, miután felvettek egy lemezt. Bár bizonyosságot nem kapunk efelől, mégis érezzük, hogy ez egyáltalán nem igaz. Azóta felnőtt, késekkel házaló ügynök lett, elvált és gyermeke van. De a baseball szeretete megmaradt. Csak valahogy a fontossági sorrend borult fel az életében. Képtelen a múlton túllépni és 45 évesen is csak azt képes mantrázni, hogy profi is lehetett volna. Szörnyűlködve látjuk, ahogy előtérbe helyezi mindezt a fiánál is, aki pedig annyira igyekszik kivívni apja szeretét. Rajongásának tárgya (Wesley Snipes), pedig nem is sejti, mit meg nem tenne érte ez a rajongó, aki beleolvad a lelátón szurkoló tömegbe.

A zene mesteri. Olyan légkört teremt, ahol fullasztó a levegő és legszívesebben menekülnénk, de nem ereszt minket. Feszültté és nyomottá tesz minket. A filmen végig futó dallam - akárcsak Robert De Niro - kettőséget hordoz magában. Szemtől szemben jónak mutatkozik, de a lelkünkben ott a balsejtelem, hogy valami nem kerek. És aztán bedurvul. Nem is zene már, hanem inkább zaj. Egy agresszív zajmassza, amitől mi magunk is lassan megőrülünk. Akkor éreztem ilyet, amikor a Hetediket néztem és egy barátommal szimultán rémálmaink voltak a film alatt. Úgy éreztük soha nem bírunk felébredni belőle.

​Robert De Niro bekattanása Hans Zimmer zenéjére még az olyan jó dolgoktól is eltudta venni a kedvünket, mint a sport szeretete és a szurkolás öröme. Végül nem marad más, mint a sajnálat szegény flótás iránt, aki csak a legjobb dobását akarta megmutatni.