Éppen otthon nyomtuk a szocifogit, így volt bőven időnk haladni a listával. Nem volt a legboldogabb nap, így kéz a kézben jártak a filmmel. Magát a témát már párszor körbejárták, de tegyük hozzá, hogy 12 év az 12 év! A film 3 Oscart kapott - Hans most nem.

Hát igen, az Oscar! Aktuális lett most a téma, hiszen Hollywood a faji megkülönböztetés elleni tiltakozásoktól hangos. Tényleg rabszolgaként kell szenvednie egy színesbőrű színésznek ahhoz, hogy jelölt lehessen? Kicsit valóban olyan érzése van az embernek, mintha Oscar rendelésre készült volna a film, hiszen mindene megvan, amit az Akadémia díjazni szeret: igaz történet, bátorság, kitartás, kegyetlenség.

A  film zenéjében egyet értettünk: reményt kelt amellett, hogy szomorú és fájdalmas. Ha úgy nézzük, a  vége nem igazi happy end, hiszen 12 év rabszolgaság ér véget, na. A film címén kívül talán a zene az egyetlen, ami érezteti velünk, hogy ennek a lelki börtönnek egyszer vége lehet. Ám a filmben nagy hangsúlyt kapnak azok a jelenetek is, ahol nincs zene - és jó, hogy nincs! A hosszan kitartott képek bepillantást engednek a "kulcslyukon" át a karakterre. Egy pillanatra hagyják élni a saját világában.  

Ha az embert megfosztják a hangszerétől, akkor amit tehet az az, hogy magából varázsolja elő. A filmben felcsendülő dalok egyértelműen köthetőek a képhez: az utlsó szalmaszál, ami még a szabadsághoz és az emberi mivoltukhoz köti őket: az ének.

Szerettük ezt a zenét? Naná! Ajánljuk a filmet első randira, vagy megnézzük minden évben legalább egyszer? Biztos, hogy nem. Egyszer viszont érdemes.

Szeretnénk élőben hallani? MINDENKÉPPEN!

Eredeti cím: 12 years a slave

Rendező: Steve McQueen

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

Imdb itt.