Elzászka. Na, itt álljuk is meg egy kicsit. Miért hívnak valakit Elzászkának? És ez csak egy kérdés a sok közül, amit a film kapcsán feltehetnénk.

De nem teszünk, ugyanis ez volt az első (és remélhetőleg az utolsó) film amit kikapcsoltunk kb. 40 perc után. Eddig jutottunk el: van egy milliomos játékgyáros, aki halálán van (egy propelleres sapka van a fején, ami össze van kötve a szívével, így ha lassul a propeller, akkor rögtön látják, hogy lassul a  szívverése – logikus), majd 5 perc múlva meg is hal. Sírja egy hatalmas kő elefánt, ami egész nap buborékokat fúj az ormányával. A gyárosnak két örök gyereke van, az egyikük éppen Robin Williams (Leslie). Ő és Elzászka (Joan Cusack) a háborút is megjárt nagybácsi szárnyai alá kerülnek, aki hát….mit mondjak…szeret hadakozni. Eddig szar alakú fürdőhabot, olasz és brazil műhányást csináltak, a nagybácsi hatalomra jutása után a cuki cuccok helyét a gyártószalagon átvette a műanyag puska és a tank.

A látvány maga érdekes volt, de amúgy jól kitalált – bár az én pillangó lelkemnek sok volt. Attól pedig rzá a hideg, hogy egy 35 éves ember gyereket játszik! Na végem volt.

A zene? Hans, ha ezt hallom Tőled először...én nem is tudom. Amúgy ha megpróbálok a sokkhatáson túllépni, akkor azt mondom, hogy még talán illett is a filmhez. Van benne egy kis cirkuszi, játékos hangulat, ami még akár jó is lenne, de sajnos összességében nem volt elég az élményhez. És ehhez ráadásul két ember kellett?

Szeretnénk élőben hallani? Erre most nem mondok semmit.

Eredeti cím: Toys

Rendezte:Barry Levinson

Év: 1992

Zene: Hans Zimmer, Trevor Horn

IMDb itt.

Szar dolog olyan filmet nézni, amikor nem tudod, hogy a kockacukrot Julia Roberts-nek adnád, vagy a lónak.

Az 1995-ös film kissé olyan, mint az akkori divat  - színtelen, kissé túlméretezett, unalmas. Na persze senkit se akarunk megbántani vele, de ha már férjnek és feleségnek ugyanolyan frizurája van, na az gáz. A zene? Hát olyan középszerű, mint a film. Jellegtelen, nem mond semmit, de talán nem is volt ez a célja. Hans most nem alakított nagyot, talán szerzőtársával (Graham Preskett) egy sör mellett dobták össze.

Persze nem feltétlenül őket lehet okolni ezért. A filmzene akkor jó, ha tökéletes szimbiózisban mükődik a filmmel. Aládolgozik, segíti, megerősíti, beléd égeti a filmkockákat. De mit kezdesz egy olyan témával, mint az elhidegült feleség megcsalása? Hálás lehetett volna a téma, ha valamilyen irányba elindulunk vele. De sehova sem jutottunk. Nem lett se véres bosszú film, se road movie önmagunk újra felfedézéséről. Nem nevettünk, nem sírtunk. Bár úgy elég nehéz, ha egyetlen karakter sem ragadja meg az embert (kivéve a lovak és a kutya). Mintha úgy akarna feminista hangvétele lenni a filmnek, hogy ahelyett, hogy erős, szenvedélyes női karaktereket írnak bele, inkább rettenetes férfi ellenpéldákat sorolnak fel. Az utálatos nagypapa, a tenyérbemászó hűtlen férj és a töketlen - és persze pórul járt - új udvarló. Elkeserítő...

Nem erről a filmről fogunk emlékezni rájuk. A rendező (Lasse Hallstrom) úgy tűnik kidurrogtatta magát előző filmjénél. Gondolom senki sem szeretné, ha Gilbert Grape-et dicsőíteni kezdeném, úgyhogy lezárom annyival, hogy kár, hogy nem annak írta a zenéjét Hans. Egy újabb példája kedvenc alaptézisünknek: ha nem jó a forgatókönyv, mindegy milyen jó színészeket találsz rá (lásd: Valentin-nap, Szilveszter éjjel, stb.).

Konklúzió: a film egységben marad a zenével. Együtt tűnnek el az arctalan tömegben.

Ámen.

Szeretnénk élőben hallani? Inkább ne, jó?

Eredeti cím: Something to Talk About

Rendező: Lasse Hallstrom

Év: 1995

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Az igazán nagy dilemma bennem van, nem a filmben. Mit is írjak erről? Vince Vaughn amúgy se  a kedvencem, ezután a film után se lett az.

A sztori röviden: a két főszereplő pasas a főiskola óta legjobb barik, minden együtt csinálnak. Van egy közös cégük is. Hát. A lényeg az, hogy Ronny (Vince Vaughn) meglátja Nick (Kevin James) feleségét egy másik pasassal. Na és itt van a dilemma. Elmondja vagy ne mondja? Beszéljen a feleséggel vagy ne beszéljen a feleséggel? Igen, ez másfél órán át. Igaz, ezen mi is elgondolkoztunk, hogy mit kellene csinálni, nem mondom, nem könnyű helyzet. De azért annyira nem érdekes, hogy ebből filmet csináljanak. Próbálják összeszőni a szálakat, de ezen még Channing Tatum megjelenése se segít (talán egy kicsit). Számtalan gyenge poént vonultat fel a film, erőltetett helyzeteket erőltet még annál is tovább. Na és hol a zene?

Na igen, hol?

Hát fogalmam sincs. Próbáltam visszakeresni, de csak Audioslave , Ray Charles és The Black Keys volt. Hans sehol. Az IMDb szerint Hans Zimmer ebben a filmben Lorne Balfe-val dolgozott együtt – tegyük hozzá, nem először (Megaagy, Isten fia).  Ez valószínűleg a „szívesség” kategória volt, mert amúgy miért vállalta volna?

A másik fele Ron Howard. Kérdem én: az Egy csodálatos elme után miért? MIÉRT?!

 Szeretnénk élőben hallani? Mégis mit?

Eredeti cím: Tha Dilemma

Rendezte: Ron Howard

Év: 2011

Zene: Hans Zimmer, Lorne Balfe

IMDb itt.

Hans műve helyett most szóljon a KISS. 

11évesen a kedvenc filmem volt és mellette még ott van Jack Nicholson, aki... hát ő Jack Nicholson. Teljes elfogultság diagnosztizálható. Tökéletes film borzasztóan tökéletlen emberekről. A főszereplő karakter (a mindig isteni Jack - én szóltam) a legelviselhetetlenebb ember a világon a kényszerbetegségével, az antiszociális viselkedésével és most komolyan, ledobta azt a cuki kis szőrpamacsot a szemétledobón a film első 5 percében. Hát ember az ilyen? Az. Teljes mértékig, mint a film bemutatja a következő 2 órában. Gyönyörű szép íven haladva jutunk el a súlyos mondatig: "Miattad akarok jobb ember lenni." És itt mindent megbocsátunk.

Hans ezt az ívet viszi végig játékosan, huncutul és borzasztóan pimaszul. Mikor nem számítanánk rá, hirtelen gyengéd lesz és romantikus, elszomorít, majd előhúzza a szívünkből a balsejtelem apró szálkáját és enged minket fellélegezni. Az élet hullámvasútja ez.

Ha kategorizálni kéne eme remeket nagy bajban lennék. Dráma? Abszolút. A két "fő" mellékszereplő (Carol a pincérnő és Simon a buzi) biztosít minket róla. Testileg, lelkileg és anyagilag megroppani se egy leány álom, hát még folyamatos görcsben élni beteg gyermekünk miatt. Vígjáték? Hát hogy a fenébe ne. Sírva tudok a mai napig röhögni azon, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen. Romantikus? Ne vicceljünk, hiszen ez a mozgatórúgó, a gyújtás, ami bepöccenti ennek a vén rókának a motorját. A szerelem mi más.

Na ehhez írjunk zenét! Elsőre nem is igazán tudnám mihez nyúljak, leginkább csak magamhoz tudnék. De nem Hans Zimmer. Egyszerre használja a jó és rossz hangokat, az édeset és a sósat, a puhát és a keményet. Mégsem esik szét sehol. Hat percben is képes felsorakoztatni az érzelmek panton skáláját. Sikerült nálam elérnie azt, hogy nemcsak a zenéről jut eszembe a film, hanem a filmről is a zene. Oscar jelölés járt érte. (Huhu, de mennyire jogosan!)

Egy ilyen forgatókönyv, rendezés, színészi munka mellett a zeneszerző teljes mértékű tagjává vált ennek az A listás csapatnak. És így vált ez a film örök darabbá.

Tanulság? Merjünk rálépni a vonalakra!

Szeretnénk hallani élőben? Naná!

Eredeti cím: As good as it gets

Rendezte: James L. Brooks

Év: 1997

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

1996 egy igazán fekete évnek számított – emiatt a film miatt. Mi, akik a Hetedik mennyország című sorozaton nőttünk fel, tüntetünk a gonosz, mogorva és goromba papok ellen!

Nem szeretnénk nagyon visszaemlékezni és oldalakat írni erről a filmről, de pár megjegyzést megér:

1. Sose fogjuk elfelejteni, rég nevettünk ennyit egy filmen – tegyük hozzá, nem azért, mert vicces.
2. A zenét és a filmet talán csak Whitney Houston még mindig csodálatos hangja mentette meg.
3. Azt sajnos nem tudjuk, hogy Hans Zimmer mit alakított benne, mert a film annyira elvonta a figyelmünket a zenéről, hogy azóta se térünk magunkhoz.
4. Jót tett a filmnek, hogy télen játszódik.
5. Penny Marshall hozta a formáját. 

Szeretnénk élőben hallani? A filmet se szeretnénk újra látni.

Eredeti cím: The Preacher's Wife

Rendezte: Penny Marshall

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.