Szar dolog olyan filmet nézni, amikor nem tudod, hogy a kockacukrot Julia Roberts-nek adnád, vagy a lónak.

Az 1995-ös film kissé olyan, mint az akkori divat  - színtelen, kissé túlméretezett, unalmas. Na persze senkit se akarunk megbántani vele, de ha már férjnek és feleségnek ugyanolyan frizurája van, na az gáz. A zene? Hát olyan középszerű, mint a film. Jellegtelen, nem mond semmit, de talán nem is volt ez a célja. Hans most nem alakított nagyot, talán szerzőtársával (Graham Preskett) egy sör mellett dobták össze.

Persze nem feltétlenül őket lehet okolni ezért. A filmzene akkor jó, ha tökéletes szimbiózisban mükődik a filmmel. Aládolgozik, segíti, megerősíti, beléd égeti a filmkockákat. De mit kezdesz egy olyan témával, mint az elhidegült feleség megcsalása? Hálás lehetett volna a téma, ha valamilyen irányba elindulunk vele. De sehova sem jutottunk. Nem lett se véres bosszú film, se road movie önmagunk újra felfedézéséről. Nem nevettünk, nem sírtunk. Bár úgy elég nehéz, ha egyetlen karakter sem ragadja meg az embert (kivéve a lovak és a kutya). Mintha úgy akarna feminista hangvétele lenni a filmnek, hogy ahelyett, hogy erős, szenvedélyes női karaktereket írnak bele, inkább rettenetes férfi ellenpéldákat sorolnak fel. Az utálatos nagypapa, a tenyérbemászó hűtlen férj és a töketlen - és persze pórul járt - új udvarló. Elkeserítő...

Nem erről a filmről fogunk emlékezni rájuk. A rendező (Lasse Hallstrom) úgy tűnik kidurrogtatta magát előző filmjénél. Gondolom senki sem szeretné, ha Gilbert Grape-et dicsőíteni kezdeném, úgyhogy lezárom annyival, hogy kár, hogy nem annak írta a zenéjét Hans. Egy újabb példája kedvenc alaptézisünknek: ha nem jó a forgatókönyv, mindegy milyen jó színészeket találsz rá (lásd: Valentin-nap, Szilveszter éjjel, stb.).

Konklúzió: a film egységben marad a zenével. Együtt tűnnek el az arctalan tömegben.

Ámen.

Szeretnénk élőben hallani? Inkább ne, jó?

Eredeti cím: Something to Talk About

Rendező: Lasse Hallstrom

Év: 1995

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.