Ismételten kihúztunk el filmet, ami nekem való volt – lehetett kutakodni utána. Mit ne mondjak, eleinte kissé döcögősen indult be a film, de miután Kindor egy szuper körmöt varázsolt nekem, máris szebb lett a világ. És a vége? Láttunk egy drámát, mely egyben egy dokumentumfilm is.

És ki volt David Frost? Ő többek között brit műsorvezető és újságíró, aki politikai szatirikus műsorával vált a televíziózás kultikus személyévé. Ám a showbiznisz világsztárjaival készített interjúi nem elégítették ki teljesen, így amikor meghallotta Nixon lemondását, mert nagyot álmodni: Egy jó kis Nixon interjút.

Na és innentől már a filmmé a főszerep! Négy alkalommal, 2 órára találkozott az USA leköszönő elnökével 1977-ben. A stábot és az előkészületeket kölcsönökből és saját pénzéből állta, mivel egyik TV csatorna se volt kíváncsi az interjú sorozatra – később persze hírtörténet legnézettebb műsora lett. Fontos megemlíteni a filmről, hogy a sztori bármennyire nem tűnik izgalmasnak, mégis odabilincseli az embert a televízió elé. Bár Nixon alábecsülte Frost-ot, hosszú, nyakatekert monológjaival igazi, vérbeli politikusként harcolt, mégis végül „hősi halált halt”.

A színészek fantasztikusak és a David Frost-ot megformáló Michael Sheen pedig annyira jó pasi volt ebben a filmben, hogy a Volturi klán tagjaként már nem is menő. 

Maga a film olyannyira izgalmas volt, hogy őszintén szólva sokszor a zenére nem is figyeltem, DE amikor igen, akkor teljesen letaglózott. Ha meg kellene fogalmaznom milyen is volt, akkor azt mondanám, hogy izgalmas, politikai zene. Érzed végig, hogy itt valami nagy botrány van kialakulóban, zörögnek a mappák, ketyeg az óra, a hatalom pedig nem ússza meg – a nép ítéletet mond. Hans egy egészen másik arcát mutatta meg ezzel a filmzenével, azt hiszem ez most egy jó kis kihívás volt neki is. De figyelj Hans, nagyon jól csináltad!

Még azért megemlíteném, hogy Ron Howard rendező és Hans Zimmer számos alkalommal dolgoztak már együtt. Ilyen filmek például: A dilemma, Lánglovagok, Hajsza a győzelemért, A Da Vinci-kód, Angyalok és Démonok. Bár a film hatalmas sikert aratott, Oscar bácsi végül nem jött.

Szeretnénk hallani élőben? Inkább újra megnézem a filmet miatta.

Eredeti cím: Frost/Nixon

Rendezte: Ron Howard

Év: 2008

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Egy igazi visszaemlékezős film, egy kihagyhatatlan Baldwin-nal. Ahogy gyermekként jó volt egy álomvilágba menekülni, ezt sokszor megtennénk felnőttként is – de már sokkal bonyolultabb, szinte lehetetlen.

Na de kanyarodjunk vissza a filmre. Bobby (a kis Elijah Wood) és testvére Mike egy új városba költöznek, ahol édesanyjuk új férjével élnek együtt. Életük új szereplője megköveteli tőlük a „Király” becenevet, mely azonban szöges ellentétben áll viselkedésével. Annyira király ez a csávó, hogy képes egy 8 éves forma gyereket molesztálni és egy kutyát szinte halálra verni – a gyerekek mégsem mondtak semmit az anyukájuknak, hogy ne rontsák el a boldogságát. A rendező Richard Donner olyan jól érzékeltette a negatív szereplőt, hogy már azelőtt utáltuk, mielőtt bármit csinált volna – ugyanis az arcát a film nagy részében nem is mutatták. Na, és mi a Radio Flyer? Egy kis piros négykerekű kocsi, ami elrepíti őket a világukba, ahol a gyerekeket nem bántja senki.

Azt tudjuk, hogy volt valaki a városban, aki épített valamilyen repülőt, amivel valahova elrepült a dombról. Ezen felbátorodva a két testvér szintén épített egy repülőt Radio Flyer felhasználásával, ami amúgy jól nézett ki. A mostohaapa elől menekülve Bobby és Mike elmentek arra a bizonyos helyre ahonnan fel lehet szállni és Mike elrepült saját tákolmányukkal. Mike sok képeslapot küldött családjának.

Ennyi.

Nem tudjuk mi történt pontosan. Tényleg elrepült? Tényleg elérte az álomvilágát? A megfejtéseket kommentben várjuk!

A film zenéje mesébe illő, a két elszánt, életvidám gyermek valódi álomvilágába kalauzol el minket. Ám nem csak ezt mutatja meg, hanem azt a hihetetlen erőt és kitartást is, amivel ezt a helyzetet végig csinálták. Le a kalappal a gyermekek előtt, hogy meg tudták őrizni így is gyermeki ártatlanságukat.

Szeretnénk hallani élőben? Csinált már jobbat is Hans.

Eredeti cím: Radio Flyer

Rendezte: Richard Donner

Év:1992

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Nem, ez nem egy drogprevenciós kisfilm címe. Ez egy film, amit nem igazán tudtam értelmezni és ezt mindjárt ki is fejtem nektek. Az első 10 percben kirajzolódik előttünk főszereplőnk (Harrison Ford) jelleme. Egy tipikus, hátra zselézett hajú sztárügyvéd, baromi drága lakással, feleséggel, egy gyerekkel. Sajnálatunkra legnagyobb problémája az, hogy rossz étkezőasztalt szállítottak ki neki, nem pedig az, hogy jó emberekkel szúr ki a bíróságon vagy hogy csapnivaló apa. A 10. percben leugrik cigiért a boltba és beüt a végzet! Pont akkor rabolják ki a kis éjjel-nappait és főhősünk Henry bekap két lövést. Szóval a magyar cím már megint nem sikerült... Rövid kómát követően Henry magához tér és egy roppant találó venezuelai szappanopera csavarral kiderül, hogy nem emlékszik semmire, nem tud beszélni, mozogni, járni. Leginkább csak csorgatja a nyálát (tényleg!). Szanatóriumba kerül, újra tanul mindent. Minden filmbe kell egy montázs, ebbe is kapunk egyet a tolószéktől a sétabot elhagyásáig. És innentől kezdve nem értem a filmet. Egy teljesen új Henryt kapunk, aki semmilyen formában nem emlékeztett arra az antipatikus karakterre az elején. Hirtelen nem szereti a tojást, ami előtte a kedvence volt, tetszik neki az étkezőasztal, amit előtte utált. Már zselé se kell a hajára. Harrison Ford egy kisgyerek rácsodálkozásával tekint körbe a világra és válik teljesen új emberré. Na de hova tűnt a régi Henry? Azt is elfelejtettük minden mással. Na ez nekem nem csúszik le a torkomon. Nem hiszem, hogy csak és kizárólag az emlékeink határozzák meg, hogy milyen emberré válunk. Nem mondom nagy szerepe van benne, de ez már túl nagy hátraarc. Arról már nem beszélve, hogy olyan jelenetek követik egymást, ahol Henry olvasni tanul, majd a következő percben már visszamegy jogászkodni. Úgy, hogy nem emlékszik semmire. Tehát a tanulmányaira se. Logika? Merre vagy? Na itt én is kértem volna egy fejlövést.

Van egy dupla lemezes Hans Zimmer Greatest Hits-em, amin szerepel egy dal, amit első hallás után csak reflexszerűen mindig tovább tekertem. Most már filmhez tudom kötni ezt a szerzeményt. Kapunk egy kis 80as évek hangzást egy kis férfi lihegéssel köritve. Egy kis prüntyögés itt, kis basszustépés ott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy osztrák tv-sorozat zenéje, vagy egy NDK-s pornóé. A film is fura, a zenéje is fura. Kivéve egyet. Kár, hogy ez nem Hans nevéhez fűződik:

Szeretnénk élőben hallani? (Néma fejcsóválás a válasz.)

Eredeti cím: Regarding Henry

Rendezte: Mike Nichols

Év: 1991

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Fogalmam sincs mire vállalkozom. Mert ha valaki filmzenéről kérdez nekem ez az első ami beugrik. Az egyik vizsgaidőszakom alatt két hétig megállás nélkül ezt hallgattam. És ennek az oka? Mert zseni. Mert csodálatos. Mert könnyfakasztó. Mert itt érzem a leginkább azt, hogy ez a 11 tétel egy komolyzenei letétemény. És nem a filmélmény emeli magasba ezt a remeket. Elszabadul és önálló életre kel.

Félre értés ne essék! A film is elsőrangú. A tiszta és ártatlan keleti kultúra jelenik meg előttünk, amit szépen lassan megfertőz a nyugati civilizáció. Persze nem ennyire fekete és fehér minden. Szürke "állománynak" ott van Tom Cruise. Tanulságként pedig levonható, hogy ami régi az nem feltétlenül rossz, és fejlődni csak úgy lehet, ha a hagyományainkra építkezünk, mert annál biztosabb alap nincs. De fejlődni akkor is szükségszerű és elengedhetetlen, még ha lemondásokkal jár is.

Ez a fajta japán kultúra (nem a Hello Kitty-s gumitechno-pop, ami most megy) teljesen levesz a lábamról. Egyszerűen lenyűgöz az a szertartásosság, az a tisztelet, ami a legapróbb, leghétköznapibb mozdulataikban is ott volt ezeknek az embereknek. És pont ezt az attitűdöt érzem Hans munkáján is. Minden hangjegyen nyomot hagyott, hogy komoly kutatómunka eredménye és bátran használja a japán zenére annyira jellemző hangokat és hangszereket. Oda repít minket a cseresznyefák alá. Érezzük, ahogy a lehulló szirmok simogatják az arcunkat. Magába gyúrja ezeket a stíluselemeket és saját felfogásban újra tálalja. Mert egy percig sem feledjük, hogy ez egy amerikai filmzene, annak minden fortélyával. A zenének sikerül - ami Japánnak nem -, és Kelet és Nyugat összeforr a fülünk hallatára.

Ha ehhez a zenéhez még hozzá vesszük azokat a képeket és helyszíneket, amik megjelennek előttünk, még az ateisták is felsírnak a felismerés fájdalmától, hogy mit alkotott Isten, amikor létre hozta ezt a földi paradicsomot. A harc, a küzdelem és a fájdalom keretes szerkezetet ad, de ugyanennyi játékidő jut arra is, amikor abban a kis eldugott apró japán faluban sétálgatunk és érezzük, ahogy szétáramlik bennünk a béke.

Kicsit szentimentális és ömlengős lett ez a bejegyzés - akárcsak a film, de ha ilyen a Hollywood-i giccstenger, hát én boldogan belefulladnék.

Szeretnénk élőben hallani? Ezért (is) vettem meg a jegyet, nem?!

Eredeti cím: The Last Samurai

Rendezte: Edward Zwick

Év: 2003

Zene: Hans Zimmer

IMDB itt.

Szeretnénk élőben hallani? Nem vagyunk mazochisták.

Eredeti cím: The Fan

Rendezte: Tony Scott

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.