Hans a szobából

dorkin | 2016 január 26. 22:04

Arthur király

Ne mondja nekem senki, hogy a filmezés totál felesleges dolog! Most például azt tudtuk meg, hogy Arthur király (amennyiben létező személy volt) az 5. században élt – ám története 15. századi. Kihúzta a kőből az Excaliburt, volt egy kerek asztala, ő volt a britek királya. És ez mennyire volt érthető a filmből? Hát semennyire.

A film finoman fogalmazva követhetetlen. Nem csak azért, mert rosszul van felépítve, hanem azért is, mert a néző nem is akarja követni. Lehet, hogy 30 perc után valami csoda folytán hatalmas izgalmakba keveredünk, de addigra már késő. Ez a vonat elment, Arthur nem húzta ki kardját a szívünkből. Lehet, hogy magával a témával van baj. Kevés jó középkori filmet láttam (Rettenthetetlen, Robin Hood, na meg a Gyalog galopp), de ez nem volt közöttük. Valamiért mindig van egy olyan érzésem, hogy gagyi. Mert túlságosan fancy cuccban vannak, mert túl fekete a foguk, vagy mert éppen egy olyan színész ül a lovon, akit előtte Rolexszel a kezén láttam. Sajnos ezen a filmen nagyon látszott az, hogy megrendezték – vagy csak bemeséltem már magamnak?

Ehhez képest viszont a zene meglepett – jó volt! ha másért nem emiatt érdemes végig nézni. Hans Zimmer hívta a kórust, ami pontosan illett a kora középkori témához. Most itthon ülök és hallgatom csukott szemmel. Ez lehetne a Batman, vagy más akciófilm zenéje is! De nem bántjuk, mert ez mentette meg Arthur királyt. Mondhatnám, hogy szárnyal és erőteljes (így is van), de sajnos most ezt a film nem támasztja alá.

Antoine Fuqua rendező A nap könnyei után másodszorra dolgozott együtt Hans Zimmerrel. Hamarosan meghalljuk, az az együttműködés hogy sikerült (reméljük jobban)!

Szeretnénk élőben hallani? Ha nem jut eszünkbe róla a film, akkor jöhet!

Eredeti cím: King Arthur

Rendezte. Antoine Fuqua

Év: 2004

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Tovább

Kindor | 2016 január 26. 10:55

A rajongó

Mikor ezt a filmet néztük rájöttem, hogy gyerekkormoban két olyan szerepe is volt Robert De Nironak, amitől legszívesebben a sarokba húzódva nyűszítettem volna: A rettegés foka és ez. Mind a kettőben maxra van húzva az őrület faktor és valószínűleg nem hagyott volna ilyen mély nyomot bennem egyik sem, ha nem lenne borzasztóan hiteles. Elképesztően ijesztő, számomra sokkal inkább, mint egy horror film. Mert életszagú. Biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már olyan emberrel, akiről első blikkre megtudta mondani, hogy valami nem stimmel. Nem egyértelmű, hogy mi az, de zsigeri alapon érezzük, hogy vigyáznunk kell, mert bármikor robbanhat. Ennek a robbanásnak a krónikája A rajongó.

Adott egy Giants szurkoló, aki gyerekkorában kölyökligás volt és azóta is ott rekedt a múltban. Mi sem példázza ezt jobban, minthogy mindenkinek azt meséli, mekkorát bulizott Jager-rel '77-ben, miután felvettek egy lemezt. Bár bizonyosságot nem kapunk efelől, mégis érezzük, hogy ez egyáltalán nem igaz. Azóta felnőtt, késekkel házaló ügynök lett, elvált és gyermeke van. De a baseball szeretete megmaradt. Csak valahogy a fontossági sorrend borult fel az életében. Képtelen a múlton túllépni és 45 évesen is csak azt képes mantrázni, hogy profi is lehetett volna. Szörnyűlködve látjuk, ahogy előtérbe helyezi mindezt a fiánál is, aki pedig annyira igyekszik kivívni apja szeretét. Rajongásának tárgya (Wesley Snipes), pedig nem is sejti, mit meg nem tenne érte ez a rajongó, aki beleolvad a lelátón szurkoló tömegbe.

A zene mesteri. Olyan légkört teremt, ahol fullasztó a levegő és legszívesebben menekülnénk, de nem ereszt minket. Feszültté és nyomottá tesz minket. A filmen végig futó dallam - akárcsak Robert De Niro - kettőséget hordoz magában. Szemtől szemben jónak mutatkozik, de a lelkünkben ott a balsejtelem, hogy valami nem kerek. És aztán bedurvul. Nem is zene már, hanem inkább zaj. Egy agresszív zajmassza, amitől mi magunk is lassan megőrülünk. Akkor éreztem ilyet, amikor a Hetediket néztem és egy barátommal szimultán rémálmaink voltak a film alatt. Úgy éreztük soha nem bírunk felébredni belőle.

Robert De Niro bekattanása Hans Zimmer zenéjére még az olyan jó dolgoktól is eltudta venni a kedvünket, mint a sport szeretete és a szurkolás öröme. Végül nem marad más, mint a sajnálat szegény flótás iránt, aki csak a legjobb dobását akarta megmutatni.

Szeretnénk élőben hallani? Nem vagyunk mazochisták.

Eredeti cím: The Fan

Rendezte: Tony Scott

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Tovább

Kindor | 2016 január 24. 20:58

Az acélember

Már az elején leszögezném, hogy nem ez lesz a kedvenc filmünk. Való igaz, rajongunk a Sötét Lovagért, de a kékharisnya már nem állt jól. Hát igen, a 2000-es években a fekete az új kék.

Nagyon erős stílust teremtett Nolan a képregényfilmek műfajában. Eredeti volt és a népek zabálták - nem véletlenül. A denevérember regéjének politikai krimibe való beoltása sokkal emberközelibbé tette a szuperhőst. Hétköznapivá vált, amivel könnyebben tudtunk azonosulni. De vajon ugyanez elmondható egy köpenyes UFO-ról aki azt hiszi, ha felvesz egy szemüveget, akkor nem ismeri fel senki? Igen, ez költői kérdés volt.

És pont itt a bökkenő. Nolan sötét, borongós, szürkített színvilága nagyon jól állt a denevérembernek, de a piros-kék-sárga színegyüttest viselő szupermanusnak már kevésbé. Ezt már nehezen tudtuk komolyan venni. És szerintem a filmkészítőknek sem kellett volna (vagy akkor nem azzal kellett volna indítani, hogy Russel Crowe-t ráültetik egy sárkánygyíkra, hogy lovagolja meg). Értem én, hogy univerzumot teremtünk és kell a közös nevező, ha be akarunk mindenkit pakolni az Igazság Ligájába, blabla... de én se veszek fel forrónacit - hiába hordja nő társaim fele - egész egyszerű okból. MERT NEM ÁLL JÓL!

De a pénz nagy úr, és látva a XXI. századi Batman filmek sikerét igyekeztek hasonló fűszerekkel főzni. Christopher Nolan producerként átadta a már kész stílusjegyeket, Hans Zimmer pedig hozta Hans Zimmert. Ő ilyen közegben van elemében igazán. Nehéz sorsok, a világ megmentése, a küldetésével magára maradt magányos hős, a jó és a rossz élet-halál harca. Elképesztően monumentális és harcias, ami részemről az erős ütős részlegnek köszönhető. Szinte látom, ahogy a csatamezőn menetelnek a harci dobokkal. Lenyűgöző. A legapróbb részletnek is képes hangsúlyt adni, mint egy segítő kéz, ami a fejünket a megfelelő irányba forgatja. Kár, hogy most nem volt mit nézni.

Szeretnénk élőben hallani? Persze! Majd azt képzeljük, hogy ez a Batman 4 zenéje.

Eredeti cím: Man of Steel

Rendezte: Zack Synder

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Tovább

dorkin | 2016 január 21. 13:49

Batman trilógia

Talán nincs is nehezebb annál, amikor olyanról kell írnod, amit feltétel nélkül, tiszta szívből, őszintén, elfogultan, vakon, örökké szeretsz. Hát elérkezett ez a pillanat is. A tervezetthez képest több idő szakadt a nyakunkba, így távol a húzós pléhdobozainktól, kedvet kaptunk egy Batman trilógiához. Christopher Nolan és Hans Zimmer kéz a kézben ültek velünk a kanapén, mi pedig levegőt se vettünk a 3 film alatt.

A Batman: Kezdetek és a Batman: Sötét lovag során Hans egy bajtársat tudhatott maga mellett James Newton Howard (Éhezők viadala, Az esemény, Jelek, satöbbi…) személyében. Ez a párosítás végre nem gyengítette munkáját, hanem együtt egy olyan monumentális zenét hoztak össze, ami miatt az is nézze meg a filmet, aki amúgy kiütéses lesz a denevérembertől. Talán a Tom Cruise féle Világok harca óta éli reneszánszát az a dudaszó, amitől az ember hátán is feláll a szőr. Tudjátok, az a mélyről, gyomorból jövő mély dörrenés, ami a legváratlanabb pillanatban tör elő. Na itt kapunk belőle rendesen – és élvezzük!

Hans és James az utolsó részre elváltak, de ez egy pillanatig nem rontott a zenén – egyéni vélemény, ez lett a kedvenc. A Batman Kezdődik hozta divatba a borongós szuperhős moviekat. A DC ezzel új stílust alkotott, mellyel hátat fordított a Marvel gumicukor hangulatának. Ez az újfajta Superman filmben is megjelenik. Egy viszont biztos: A zene nélkül közel se lenne ennyire drasztikus, a hatalmas szakadék a két oldal között a zene által nőtt Grand Canyon méretűvé.

Mindhárom film látványos, izgalmas, de mit sem ér a zene nélkül, ami szerencsére hatalmas hangsúlyt kapott. A kettő nem él egymás nélkül, és emiatt hatalmas respect Nolan-nek! Kicsit olyan érzésünk van, mintha látnánk a fényt az alagút végén.

Az, hogy kinek melyik Batman az „igazi”, döntse el maga!

Szeretnénk élőben hallani? IGEN, sőt, követeljük! Egész estés Batman filmzene estet a Világbékéért!

Eredeti cím: Batman – Begins, Batman: The Dark Knight, The Dark Knight Rises

Rendezte: Christopher Nolan

Év: Batman: Begins (2005), Batman : The Dark Knight (2008), The Dark Knight Rises (2012)

Zene: Hans Zimmer, James Newton Howard

IMDb itt, itt és itt

Tovább

dorkin | 2016 január 19. 21:41

Hajsza a győzelemért

8 éves lehettem, amikor kaptam egy csomag Ayrton Senna csillogó matricát. Ez akkor nagyon menő volt, nem is cseréltem el! Na, ez az egyetlen emlék amibe kapaszkodhattam a témával kapcsolatban: ez pedig a Forma 1.

Leszögezem, hogy nagyon szeretem az életrajzi filmeket, ez pedig most se volt másképp. A sztori alapja az 1970-es években nagy port kavaró James Hunt - Niki Lauda autóversenyzők rivalizálása. A Formula-3-tól kezdve ki nem állhatták egymást, ami egy igazán jó kis alapot ad a filmnek. Két elvakult férfi nagyon gyors autókkal – az egyiknek a csajok és a buli a fontos, a másiknak pedig semmi más, csak az F1. A két rivális közötti feszültség 1976-ban tetőzött, az ominózus nürnburgringi futam előtt. Niki Lauda a futam lefújását kérte a hatalmas eső miatt, ám James hozzá illő makacssággal és nemtörődömséggel már csakazértis odapörkölt neki. Ő a futam megtartását támogatta. Ez okozta majdnem Niki vesztét – kicsúszott a pályáról, és majdnem autójában égett. Élet és halál között saját bevallása szerint James adott neki erőt a kórházban – nem akarta, hogy a hülye brit nyerjen! 6 héttel később már az autójában ült….

Érdekes személyiségváltozásokat mutat be a film. A két versenyző messze vannak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de a film végére mégis tesznek egymás felé 1-1 lépést – végülis kell valaki, akit le akarunk győzni, nem?

Hans Zimmer itt nagy szerephez jutott, bár láthatatlan maradt. A 70-es évekhez, az égett gumiszaghoz és a tesztoszteronhoz illő zenét alkotott, mely kifejező, fenntartja azt a feszültséget, amit érezhet bárki, aki otthon ül vasárnaponként a kanapén egy sörrel a hasán és várja a futam végét. Hát mi is így éreztük magunkat. A zenében megvolt a „hansi” mozgalmasság, folyékonyság, a zene a filmmel együtt száguldott végig az arcunkon. Jó volt, na!

És ki a rendező? Ron Howard. Így próbálta jóvá tenni A dilemma című filmet? Hát nálam győzött.

Szeretnénk élőben hallani? Igen Hans, légyszi nyomjátok le!

Eredeti cím: Rush

Rendezte: Ron Howard

Év:2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Tovább

«‹

2 345 6 7

›»

Arthur király

A rajongó

Az acélember

Batman trilógia

Hajsza a győzelemért