8 éves lehettem, amikor kaptam egy csomag Ayrton Senna csillogó matricát. Ez akkor nagyon menő volt, nem is cseréltem el! Na, ez az egyetlen emlék amibe kapaszkodhattam a témával kapcsolatban: ez pedig a Forma 1.

Leszögezem, hogy nagyon szeretem az életrajzi filmeket, ez pedig most se volt másképp. A sztori alapja az 1970-es években nagy port kavaró James Hunt -  Niki Lauda autóversenyzők rivalizálása. A Formula-3-tól kezdve ki nem állhatták egymást, ami egy igazán jó kis alapot ad a filmnek. Két elvakult férfi nagyon gyors autókkal – az egyiknek a csajok és a buli a fontos, a másiknak pedig semmi más, csak az F1. A két rivális közötti feszültség 1976-ban tetőzött, az ominózus nürnburgringi futam előtt. Niki Lauda a futam lefújását kérte a hatalmas eső miatt, ám James hozzá illő makacssággal és nemtörődömséggel már csakazértis odapörkölt neki. Ő a futam megtartását támogatta. Ez okozta majdnem Niki vesztét – kicsúszott a pályáról, és majdnem autójában égett. Élet és halál között saját bevallása szerint James adott neki erőt a kórházban – nem akarta, hogy a hülye brit nyerjen! 6 héttel később már az autójában ült….

Érdekes személyiségváltozásokat mutat be a film. A két versenyző messze vannak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de a film végére mégis tesznek egymás felé 1-1 lépést – végülis kell valaki, akit le akarunk győzni, nem?

Hans Zimmer itt nagy szerephez jutott, bár láthatatlan maradt. A 70-es évekhez, az égett gumiszaghoz és a tesztoszteronhoz illő zenét alkotott, mely kifejező, fenntartja azt a feszültséget, amit érezhet bárki, aki otthon ül vasárnaponként a kanapén egy sörrel a hasán és várja a futam végét. Hát mi is így éreztük magunkat. A zenében megvolt a „hansi” mozgalmasság, folyékonyság, a zene a filmmel együtt száguldott végig az arcunkon. Jó volt, na!

És ki a rendező? Ron Howard. Így próbálta jóvá tenni A dilemma című filmet? Hát nálam győzött.

Szeretnénk élőben hallani? Igen Hans, légyszi nyomjátok le!

Eredeti cím: Rush

Rendezte: Ron Howard

Év:2013

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

Szar dolog olyan filmet nézni, amikor nem tudod, hogy a kockacukrot Julia Roberts-nek adnád, vagy a lónak.

Az 1995-ös film kissé olyan, mint az akkori divat  - színtelen, kissé túlméretezett, unalmas. Na persze senkit se akarunk megbántani vele, de ha már férjnek és feleségnek ugyanolyan frizurája van, na az gáz. A zene? Hát olyan középszerű, mint a film. Jellegtelen, nem mond semmit, de talán nem is volt ez a célja. Hans most nem alakított nagyot, talán szerzőtársával (Graham Preskett) egy sör mellett dobták össze.

Persze nem feltétlenül őket lehet okolni ezért. A filmzene akkor jó, ha tökéletes szimbiózisban mükődik a filmmel. Aládolgozik, segíti, megerősíti, beléd égeti a filmkockákat. De mit kezdesz egy olyan témával, mint az elhidegült feleség megcsalása? Hálás lehetett volna a téma, ha valamilyen irányba elindulunk vele. De sehova sem jutottunk. Nem lett se véres bosszú film, se road movie önmagunk újra felfedézéséről. Nem nevettünk, nem sírtunk. Bár úgy elég nehéz, ha egyetlen karakter sem ragadja meg az embert (kivéve a lovak és a kutya). Mintha úgy akarna feminista hangvétele lenni a filmnek, hogy ahelyett, hogy erős, szenvedélyes női karaktereket írnak bele, inkább rettenetes férfi ellenpéldákat sorolnak fel. Az utálatos nagypapa, a tenyérbemászó hűtlen férj és a töketlen - és persze pórul járt - új udvarló. Elkeserítő...

Nem erről a filmről fogunk emlékezni rájuk. A rendező (Lasse Hallstrom) úgy tűnik kidurrogtatta magát előző filmjénél. Gondolom senki sem szeretné, ha Gilbert Grape-et dicsőíteni kezdeném, úgyhogy lezárom annyival, hogy kár, hogy nem annak írta a zenéjét Hans. Egy újabb példája kedvenc alaptézisünknek: ha nem jó a forgatókönyv, mindegy milyen jó színészeket találsz rá (lásd: Valentin-nap, Szilveszter éjjel, stb.).

Konklúzió: a film egységben marad a zenével. Együtt tűnnek el az arctalan tömegben.

Ámen.

Szeretnénk élőben hallani? Inkább ne, jó?

Eredeti cím: Something to Talk About

Rendező: Lasse Hallstrom

Év: 1995

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt.

John Woo a kínai akciófilm-rendező ezzel a filmmel tört be Amerikába. Rögtön kezdésnek rosszfiút csinált az angyalarcú John Travolta-ból és emlékszem gyermekkoromban ez okozta az egyetlen meglepetést a film alatt. 1 évre rá duplázott is egyet az Ál/arccal, ami azért már jobban sikerült - véleményem szerint-, de itt még... Hát vannak bajok.

Tipikus 90-es évekbeli tesztoszterontól bűzlő akcióorgia, ahol kemény pasik küzdenek kemény pasikkal dollár milliókat érő atombombák fölött, hogy végül természetesen a jó fiú jöjjön ki nyertesen. Láttuk már elégszer. Jó kis iparos munka, minden adott volt, amit egy pasi elvárhatott a popcorn mellé anno a moziba. Az egyetlen női mellékszereplő mutatós kis biodíszlet, a főgonosz egy pöfékelő füstgyáros, a jófiú nagyon elszántan mered a távolba. Úgy le vannak osztva a lapok, hogy még gondolodnunk sem kell rajta.

A VHS korszak egyik gyöngyszeme. Régen ennyi is elég volt, ma már nagyon kevés lenne. De azért megmosolyogtatott, hogy John Woo jellegzetes belassításai már itt is jelen voltak. Kedvencem a lassan felröppenő galambjai, amik jöttek az Ál/arc-ban és taroltak a Mission Impossible 2-ben - ami amúgy a sorozat legrosszabb darabja lett.

A zene klasszisokkal színvonalasabb lett a filmhez képest. Pont azon gondolkodom, hogy hol nyúlhatták még le az alaptémáját? Vagy csak gyerekkoromban égett belém ennyire? Körülbelül 10 év után néztem meg most újra a filmet,  mégis betéve tudtam a zenéjét, ami azért nagy szó. Mert tényleg jól sikerült. Szinte magunkon érezzük tőle a főhős minden verejtékcseppjét és az arcukon kötelezően végfutó vércsíkot a szemöldökünktől egészen az állunkig.

A filmzene olyat mondhat el magáról, amit a film nem. Karakteres lett és emlékezetes. A film csak sablonos, könnyen felejthető. Lehet a zene nélkül még teljesen élvezhetetlen is lenne. De ezt hálisten sosem tudjuk meg.

Már csak egy dolog foglalkoztat igazán. Kinek juttot eszébe Rudolf Petit berakni John Travolta szinkronhangjának? De most komolyan. Miért?

Szeretnénk élőben hallani? Nem rossz-nem rossz, de legalább 20 másikat tudunk, amit szívesebben hallanánk.

Eredeti cím: Broken Arrow

Rendezte: John Woo

Év: 1996

Zene: Hans Zimmer

IMDb itt. 

Nos, már az elején leszögezzük, hogy ez nem ajánló lesz. Hans Zimmerről van szó, de hallottunk már tőle jobbat is. A rendező Penny Marshall már ekkor tökéletesítette  a középszerű filmeket, mielőtt megalkotta volna a Szilveszter éjjelt. Igen, a nevéhez fűződik a Kinek a papné is.

A történet maga leköti az embert, hiszen a Tini mamik szuperprodukció alapját is adhatta volna a sztori. Adott egy 15 éves lány, egy házibuli és egy autó. Na, ebből már lehet sejteni, hogy mi lesz belőle – igen, gyerek. Nem is egy, hiszen a Beverly (Drew Barrymore) legjobb barátnője  Fay (Brittany Murphy) is kerekedik. Édes tinédzserkor! Maga a történet hétköznapi, mégis egy olyan film, ami megragadja az embert – talán azért, mert olyan igazinak tűnik.

És a filmzene. Őszintén szólva nem emlékeztünk rá, bár a videó alapján nem is olyan rossz. Valószínűleg nem kapott olyan hangsúlyos szerepet a filmben, bár nem is tudnánk elképzelni. Hans Zimmer és szerzőtársa Heitor Pereira nem alkottak nagyot, de ehhez a filmhez talán nem is kellett - mi ezt inkább a rendező személyének tulajdonítjuk.

Szeretnénk élőben hallani? Köszönjük, nem.

Eredeti cím: Riding in cars with boys

Rendező: Penny Marshall

Év: 2001

Zene: Hans Zimmer, Heitor Pereira

IMDb itt.

Éppen otthon nyomtuk a szocifogit, így volt bőven időnk haladni a listával. Nem volt a legboldogabb nap, így kéz a kézben jártak a filmmel. Magát a témát már párszor körbejárták, de tegyük hozzá, hogy 12 év az 12 év! A film 3 Oscart kapott - Hans most nem.

Hát igen, az Oscar! Aktuális lett most a téma, hiszen Hollywood a faji megkülönböztetés elleni tiltakozásoktól hangos. Tényleg rabszolgaként kell szenvednie egy színesbőrű színésznek ahhoz, hogy jelölt lehessen? Kicsit valóban olyan érzése van az embernek, mintha Oscar rendelésre készült volna a film, hiszen mindene megvan, amit az Akadémia díjazni szeret: igaz történet, bátorság, kitartás, kegyetlenség.

A  film zenéjében egyet értettünk: reményt kelt amellett, hogy szomorú és fájdalmas. Ha úgy nézzük, a  vége nem igazi happy end, hiszen 12 év rabszolgaság ér véget, na. A film címén kívül talán a zene az egyetlen, ami érezteti velünk, hogy ennek a lelki börtönnek egyszer vége lehet. Ám a filmben nagy hangsúlyt kapnak azok a jelenetek is, ahol nincs zene - és jó, hogy nincs! A hosszan kitartott képek bepillantást engednek a "kulcslyukon" át a karakterre. Egy pillanatra hagyják élni a saját világában.  

Ha az embert megfosztják a hangszerétől, akkor amit tehet az az, hogy magából varázsolja elő. A filmben felcsendülő dalok egyértelműen köthetőek a képhez: az utlsó szalmaszál, ami még a szabadsághoz és az emberi mivoltukhoz köti őket: az ének.

Szerettük ezt a zenét? Naná! Ajánljuk a filmet első randira, vagy megnézzük minden évben legalább egyszer? Biztos, hogy nem. Egyszer viszont érdemes.

Szeretnénk élőben hallani? MINDENKÉPPEN!

Eredeti cím: 12 years a slave

Rendező: Steve McQueen

Év: 2013

Zene: Hans Zimmer

Imdb itt.